Általában, hogy melyik vízterületre megyünk horgászni, jelentősen befolyásolja eredményességünket, hiszen míg az intenzíven telepített tavakba sokszor heti rendszerességgel tesznek halakat, addig a kisebb horgászkezelésű vizekbe csak ősszel kerülnek új lakók. Mégis az ember sokszor vágyik a kisebb, eldugottabb tavacskákra, hiszen itt nincsen zsúfoltság, nincsen hangzavar, keresztbe dobálások, kapásjelző sípolás, csak a pőre természet, a nyugalom és a harmónia. Ez az, amit a népszerű horgászvizek nem tudnak megadni az ember számára. Még ha itt a horgászat nem is kecsegtet kiemelkedő zsákmánnyal, az a varázs, ami ezeket az eldugott vizeket körülöleli, újra és újra arra ösztönzi a vándorhorgászt, hogy ellátogasson partjaikra egy újabb felejthetetlen élmény reményében.
Egy ilyen horgászkezelésű víz a kecskédi tó is, ahol egyszer már pár évvel ezelőtt megfordultunk és villantóval számos gyönyörű csukát zsákmányoltunk. Nagy érdeklődéssel vártam tehát ezt a horgásztúrát, bár az meteorológia gyilkos meleget ígért. Úgy döntöttem, hogy ezúttal is a csukákat veszem célba. Egyik botommal úszós, élő kishalas szerelékkel, míg a másik pálcámmal pergetve fogom üldözőbe venni az éhes ragadozókat. Sajnos, csak a tóparton értesültünk róla, hogy emelőhálóval nem lehet csalihalat fogni a tavon. Mivel mi szabálytisztelő, becsületes horgászok vagyunk, az úszós csukázásnak így lőttek. Maradt tehát, az egy szál pergetőbotom, míg fater a békés halakat vette célba fenekező készségeivel.
A helyszínre érkezve csodás látvány tárult elénk. A tavacskát szinte mesebeli vadon ölelte körül. A nádasokkal tarkított partot időnként fából ácsolt kis horgászállások szakították meg, menedéket nyújtva a tűző nap és eső elől a megfáradt horgászoknak. Nagyon kulturált, rendezett környezet fogadott minket. Rajtunk kívül csupán egyetlen, idősebb sporttárs volt az egész parton. Úgy döntöttünk, hogy a tó végében verünk tanyát, ahol egy csomókra tagolt nádasnyelv nyúlt mélyen a vízbe. Nem bírtam magammal, rögtön összeállítottam pergetőfelszerelésemet. Az acélelőke kapcsába a Mocsán már kitűnően vizsgázott, piros csíkokkal övezett, ezüst színű DAM EFFZETT körforgómat tűztem. Már repült is a tó közepe felé a műcsali, nagy fémlevele propellerként túrta a vizet. Még csupán a másodikat dobtam, amikor vad rávágás szaladt végig a pálcán. Reflexből berántottam és rögtön éreztem, egy olyan csukát sikerült akasztanom, amivel idén még nem találkoztam.
Fater! Hozd a merítőt! - kiáltottam hátra, de nem jött válasz. Megfordulok és látom, hogy apám még látótávolságon belül sincs. Hajaj, nem fogom tudni kivenni kézzel a halat, hiszen idén már kétszer ráfaragtam így... - morfondíroztam miközben a csuka előttem bukfencezett a vízben. Próbáltam húzni az időt és bíztam benne, hogy ezúttal jól akadt a villantó hármashorga. Hirtelen ötlettől vezérelve átkiabáltam a tőlem harminc méterre horgászó idősebb sporinak, hogy segítség kéne. Lassan bandukolt felém, majd a vízbe téve a merítőjét figyelmeztetett, hogy nekem kell belehúzni a halat, mert ő szinte teljesen vak. Remek! - gondoltam magamban és lassan beletereltem a halat a régimódi szákba. Mire partra került a hal fater is előkerült. Így hárman csodáltuk az 55 centis, másfél kilós pompás ragadozót. Szinte hihetetlen, hogy ilyen gyorsan meglett az áhított csuka, amiért jöttem.
Ebben a pillanatban még az gondoltam, hogy itt kaszálni fogom a csukákat, de sajnos nem így lett. Hiába dobáltam tovább, több rávágásom aznap már nem akadt. Faternak azonban folyamatosan kapása volt gilisztára, bár egyszerűen nem tudta megakasztani a tréfálkozó halakat. Két törpeharcsát is kiszedett a vízből, mire úgy döntött, hogy átvált gilisztáról kukoricára és pelletre. Unszolására én is felcsaliztam egy pontyozó botot. A hajszálelőkén felkínált kukoricafüzért a nádasnyelv csücskébe pöccintettem be, ugyanis azt az információt kaptam a halőrtől, hogy itt gyönyörű amurok szoktak tanyázni. Ezúttal fater vette kézbe a pergetőt és elég messzire eltávolodott letett botjaitól. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bottartó állványzat felborul és fater egyik botja a víz felé kúszik. Tigrisként vetődtem az életre kelt horgászbot után. Szerencsére a vízpart legszélén sikerült még elcsípnem, de hiába vágtam be, hal már nem volt rajta. Mi lenne, ha nem kóborolnál el a botjaidtól? - tetemtettem le apámat. Az öreg megfogadta a tanácsot és meg is lett az eredménye. Csakhamar egy dundi kis tükörponty ficánkolt a parton. Így most már neki is meglett az első hala. Micsoda öröm... :o)
Mondtam faternak, hogy figyeljen a nád mellé dobott botomra, amíg végigdobálom körforgóval a partszakaszt. Mikor visszaértem, látom, hogy a botom a földön hever. Ezt is lerántotta valami a villákról. Bevágtam, de a hal már régen benyargalt a nádasba. Kis erőltetés után a horog csupaszon jött vissza. Kérdőre vontam fatert, hogy miért nem figyelt a botomra. A válasz az volt, hogy egyszerre háromra nem tud... :o) Nagyszerű, pedig biztos vagyok benne, hogy egy szép amur volt a tettes. Mivel a nád mellett több kapásom nem akadt, két 12 mm-es pelletet raktam a horog mellé és új helyre suhintottam be a szereléket.
Ahogy a nap egyre tüzesebben sütött, a halak aktivitása is csökkent. Délre beköszöntött az igazi kánikula 37 fokos meleggel és abszolút kapástalansággal. Próbáltunk behúzódni a fák árnyékába, felüdülést nyerve a tikkasztó hőségben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kapásjelzőm fel-le liftezik. Bevágtam és érzetem, hogy ha nem is nagy hal, de valami fickándozik a zsinór végén. Bár kis nyurga pontyom nem érte el a két kilót, mégis ádázan harcolt előttem, többször is elkerülve a rabságot jelentő merítőháló száját. Immáron nekem is meglett a napi pontyom, ráadásul idén az első nyurga. Miközben rendeztem a halat, arra lettem figyelmes, hogy fater is akcióra mozdult és egy bő tenyérnyi dévért csörlőzött ki a partra.
Bár tudtuk, hogy ha még maradtunk volna a tóparton, biztosan kiszedtünk volna pár halat a vízből, de a perzselő meleg és az egyre fogyó árnyék csomagolásra kényszerített minket. Igaz, a mai napon nem roskadoztunk a halaktól, de mégis nagyon jól éreztük magunkat. Egy kellemes délelőttöt töltöttünk el a csodás környezetben és még a horogra is akadt valami. A tikkasztó napot követően még szinte el sem indultunk hazafelé, máris vágyódtunk vissza erre a kedves kis tavacskára.