November van... A nemrég még gyönyörű sárgás, vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron eső áztatta, puha avar szőnyegként borítják az erdők talaját. A csupasz ég felé meredő fák ágai, melyekről egykor erőtől duzzadó, méregzöld levelek árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának ad estére szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét. Kései órán cipőm talpának halak kopogása töri meg csupán a csendet, ahogyan sietősen lépkedek hazafelé az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, valahol a nyár derekán, Dunai márna fogások emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra. Másnapra pecát tervezek...
Már egy hete változékony kis hazánk időjárása. Esős, nyirkos és száraz, de hűvös nappalok és éjszakák váltogatják egymást. Másnapra ugyan esőt mond a meteorológia, de bízva a szerencsémben és, hogy tévednek az időjósok, összekészítem a peca cuccom, mielőtt álomra hajtom a fejem. Órát nem állítok be, ugyan is az elmúlt hetek fárasztó napjai után, eszem ágában sincs hajnalban kelni. Ha minden jól megy, előttem az egész nap, lesz időm pecázni. ...8 óra magasságában ébredek és sajnos egy semmivel össze nem téveszthető kopogó hang üti meg a fülem, ahogyan a szél dühösen vágja oda az esőcseppeket, az üveg ablakhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony hinni lehet a jóslatoknak, ESIK! Kinyitom a laptopot és amatőr meteorológusként máris elemzem is az előttem álló nap felhő és csapadék eloszlási térképét. Laikusként ugyan, de hamar megállapítom, talán csak néhány óra lehet, amikor nem esik az eső a fővárosban. Általában nem tart vissza semmilyen időjárás, legyen szó 40 fokos kánikuláról, vagy éppen a legnagyobb februári fogcsikorgató hidegekről. Akár még szakadó hóban is szívesen indulok a Duna partra. Viszont az esőt, pláne ha jó kis széllel van kísérve, azt nehezen viselem. De a szükség nagy úr, régen pecáztam, meg ki tudja mikor fogok és hát a hírek szerint még javában eszik a márna. Úgy döntök várok néhány órát és ha tisztulni látszik, akkor útnak indulok...
Rövidesen, sorozatos fel s alá járkálást követően, az indulás mellett döntök. Az odaúton ugyan kétszer is olyan eső kapott el, hogy magasabb fokozaton kellett járatnom az ablaktörlő lapátokat, mégis elszántan robogtam tovább, a Budai oldalon található kedvenc helyem felé. Bekanyarodva a parti töltésre, jött a meglepetés. A nyári estéken sem megszokott tömeg látványa döbbentett le. Sajnos nem a kutya sétáltató, sportoló vagy csak kicsit a város zajától menekülő, békésen sétálgató emberek voltak jelen, hanem rengeteg horgász. Az utolsó parkoló kocsitól is, legalább 100 m-re állok meg. Kiszállok a kocsiból és a tócsákat kerülgetve, kissé egykedvűen közelítem meg őket. Kémlelem, vajon van-e még legalább egy nekem megfelelő beugró, ahová leülhetek. Nem szeretek tömegben horgászni, viszont úgy voltam vele, ha találok egy olyan helyet közöttük, ami bőven dupla dobás távon kívül van, akkor bizony beülök közéjük. Elég nagy a part szakasz, de azt a részt ismerem igazán, ahol a többiek is próbálkoznak. Nem akartam egy kevésbé akadós és még netán halat is adó szakasz után kutatni, ebben a pecára szánt néhány órában. Az első pecásokhoz érek, fogadják köszönésem, majd meredten fordulnak vissza, a mozdulatlan botspiccek felé. Újabb pecás mellett haladok el, majd még egy és még egy következik. Amikor látom, hogy közte és a képzeletbeli szakaszhatáron horgászó másik két spori között van egy hely. Méghozzá számomra igen kedves, sok szép halat adó kis beugró. Azonnal sarkon fordulok és a kocsi felé veszem az irányt.
Miután sikerül leparkolnom és kiszállok, akkor veszem csak észre, hogy a tőlem balra horgászó két deréknek semmiképpen nem nevezhető sporttárs, heves pakolásba kezd. Mármint, ami a bevetett 3-ik számú botokat illeti. Lám-lám mire jó, ha valaki terepszínű ruhában jár horgászni, a több ellenőrzést igénylő fővárosi szakaszra!!! A minimalizált horgász felszereléssel, lassan, megfontoltan ereszkedek le a meredek, csúszós gátoldalon. Botok hadba állítása közben kémlelem a hozzám hasonló módon, megszállott sorstársak által dobált horgász távokat és módszereket. Nem túl nagy átéléssel dobálják, a finomnak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető pálcákkal, a közel 40 m-es távokat. A hatalmas kétkezes, kosárra rágyúrt gombócok, bombaként robbantják szét, a rohanó Duna felszínét. Tőlem balra pedig az elpakolt 3-ik bot után, 1-1 bottal feeder-rel,és 1-1 match bottal kutatnak a halak után. Alig negyed óra szerelés és pakolgatás után, lágyan 13-15m-es távolságra lendítem a szereléket. Rövidre kényszerülő pecám okán nem készültem sem etetőanyaggal, sem egyéb furfanggal. A jó öreg nagy hurkos kötés rövidebb szárán, 70g-os forgós tányérólmot, a hosszabbikra pedig 8-as horgot kötöttem. Ma kizárólag közepes vastagságú giliszta, közepénél megtűzve, jó hosszan lelógatva a horog mellett, egy vagy két db csontival megtámasztva, lesz a csalim. Szinte az egész őszi időszakra jellemző volt, hogy ugyan viszonylag alacsony, de stabilnak mondható volt a Duna vízszintje. Megmondom őszintén, én szeretem ha kicsit meglassul, megszelídül az öreg folyó. Alacsony víznél, ugyan nehéz botladozva fárasztani a parti köveken, azonban olyankor a legszebb a part szakasz, ha végig látszik a kövezés...
Belehuppanok székembe és átadom magam a horgászat élvezetének. Tekintetem hol a botspiccekre, hol pedig a mindent beborító hatalmas felhő rengetegre szegezem. Nem megnyugtató látvány, ahogyan kavarog a fejem felett. A következő pillanatban, a bal oldali botom spicce, hatalmas ütést kap, majd teljesen kiegyenesedik. Nem vagyok rest, keményen ráhúzok. Válaszul, egy jókora rúgást érzek a karomban. Ezzel a lendülettel, halam a folyás erejét kihasználva, befordul a sodrásba és a finomra állított fékű orsó halk, de magabiztos ciripelésbe kezd. Métereket adagol a zsinórból, amikor is, kicsit húzok rajta. Ez lendületét veszi a harcosnak. Rápumpálok és immáron felém fordulva lassan, de biztosan csalogatom a merítő közelébe. A letisztuló kristálytiszta vízben, meglátom a marcit, amint tűzvörös uszonyaival próbál ellenállni a vontatásnak. Felszínre húzom, ami nem nagyon tetszik neki és egy erőteljes fröcskölés után, minden erejét összeszedve, próbál betörni a kövek közé. Ám ez a szabadulási kísérlet sem sikerül. Azonnal visszafordítom és a merítő fölé húzom. Lassan, óvatosan botorkálok a csúszós köveken, a tisztább sóderos részre. Kiakasztom a merítőben pihegő márna szájából a horgot. Pár gyors fotó és már mehet is vissza, saját közegébe. Alig 10 perce dobtam be, máris halas a kezem. Már megérte, még ha el is ázok a későbbiekben:-)
Gyorsan felcsalizok, hogy minél előbb visszakerüljön a szerelék. Azt remélem, ideért a vonuló márna csorda és ilyenkor rövid idő alatt, akár több halat is meg lehet fogni. Ahogy ez a gondolat végigfut az agyamon, a másik bot, szinte lemásolva az előzőt, egy hatalmasat bólint. Pár méterre állok az állványtól, odalépek, bevágok, de egyetlen rúgás után megkönnyebbül a feeder. Erről csúnyán lekéstem. Az egyébként is villámgyorsan és vehemensen kapó bajszosok, ilyenkor még nagyobb elánnal ragadják el, a nekik felkínált csalit. Ha ilyenkor nem tartózkodunk a bot közvetlen közelében és nem tudjuk azonnal lereagálni, bizony könnyen így járhatunk. Szemerkélni kezd az eső, miközben a botok újra élesítve, a tripodra kerülnek.
Picit összébb rendezgetem a dolgaimat, mert ha netán jobban rákezd az égi áldás, ne legyen minden nyakig vizes. Pakolászás közben, fél szemmel a botokat figyelem. Épp a szék alá gyömöszölöm a hátizsákomat, mikor a kapás erejétől, megmozdul a bot a tartóban. Beemelek és kezdetét veszi a küzdelem. Mintha csak programozva lennének ezek a Dunai halak. Ugyanúgy védekezik és azokat a trükköket veti be, mint az első. Szinte lemásoljuk a küzdelmünket. Már meg sem lepődök, ha már minden ennyire stimmel, hogy még méretben is közel azonos harcos bajszos siklik fáradtan a merítőbe. Sorsa ugyanaz, mint az előzőnek, megszabadítom a kampótól, fotó, majd irány az öreg folyó!
Tekergőző, szép húsos gilisztát kotrok elő a csalis dobozból és nagy lelógással tűzöm horogra, mellé egy szem fehér csonti kerül. Ez adja a stabilitást, mert anélkül a girnyó hamar lemászik a kis horogról. Csalogatóan mozognak együtt a kampón. Hamar be is vetem őket, újabb márna reményében. Kegyes ma a Duna, nem várat soká. Szép húzós kapással honorálja próbálkozásomat, ebben a nem túl barátságos időben. Miután bevágok, hamar lefagy a diadalittas mosoly az arcomról! Ugyanis az ólmot behúzta a hal a kövek közé! Teszek néhány kísérletet a kiszabadításra, aztán utolsó mentsvárként, kinyitom a felkapó kart. Bízva abban, hogy halam az ellenkező irányba indul és kiszabadítja saját magát. A laza zsinór felfekszik a víz tetejére és a sodrás szépen, egyenletesen húzza a szabadon futó zsineget. Rövid idő elteltével, visszaváltom a kart és csévélni kezdek. Hamar felszedem a madzagot és mikor megfeszítem, egy rúgást kapok válaszul. Sikerült kiszabadítani saját magát az akadóból, viszont ha már ekkora szabadulóművész, jobb ha sietek a szákolással, mielőtt innen is kereket old!:-) Hamar pontot teszek a fárasztás végére, ismét a kőre kihelyezett fényképezővel csinálok néhány képet, mielőtt visszaeresztem.
Ezután bekövetkezett, amitől tartottam, utólért az ég haragja és jó kis záport zúdított a horgászok nyakába. Hamar felhordtam mindent a kocsiba, amiknek nem kellene eláznia. Egyúttal én is beültem. Hatalmas cseppekben esett az eső. A többi horgász, szinte percenként hagyta el a partot, mivel látszik nem tréfál az időjárás. Ketten maradtunk a szakaszon. Már legalább 20 perce esik szakadatlanul, mikor először elgondolkozok rajta, talán nekem is mennem kéne haza. Ahogy ezen tűnődök, a párás, vízcseppes ablakon keresztül, látom, hogy a jobbos bot ütemes bólogatásba kezd. Majd egyszer csak lefordul az állványról és lassan, de biztosan araszol a víz felé. Feltépem az ajtót és eszeveszett tempóban rohanok a töltésen lefelé, ami lassan korcsolyapályaként is üzemelhetne, annyira csúszik. Néhány egyensúlyvesztés után, gyakori karlendítéssel próbálok talpon maradni és utolérni a Duna mélyére igyekvő botomat. Közben szidom magam, hogy voltam képes, úgy a botoktól eltávolodni, hogy nem állítottam be a féket???!!! A lényeg, hogy a tolvajt utolértem és hamarosan készülhetett az újabb közös fotó, immáron a 4-ik márnával...
Elégedetten és persze bőrig ázva ülök vissza a kocsiba. Azon elmélkedek, hogy végül milyen jól döntöttem, hogy kijöttem. Egyébként összességében nézve, ha esőben kényszerülök horgászni az szinte kivétel nélkül eseménydús pecát eredményez, itt a Dunán. Most, hogy vizesen beültem a kocsiba, kellőképpen párásodik az ablak, ahhoz, hogy szinte semmit ne lássak a botokból. Telnek a percek és lankadni kezd a figyelmem. A telefonomat babrálom és csak ritkán sandítok a botok irányába. Egy pillantás után azonban, visszakapom a fejem és látom, hogy gyönyörű kapásom van. Újabba rohanás veszi kezdetét. A nagy kapkodásban sikerül megcsúszni és hátra esni. Rögvest felpattanok, hiszen nem érek rá a sebeimet nyalogatni, ha ott a hal. :-) Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a pálcát a kezembe veszem. Ekkor azonban már csak az üres horgot tekerem ki, ez sajnos meglépett... Picit alábbhagy az eső, ezért visszatelepedek a botok közelébe. Így ha történés van, nem kell nyaktörő mutatványokat végrehajtanom megint. Erőteljes és ütemes orsó sírásra leszek figyelmes, ami akármennyire szeretném, most nem az én felszerelésem csinálja. A mellettem még egyedüliként parton lévő horgász akasztott egy torpedót. Szédületes küzdelem veszi kezdetét. Hosszú-hosszú métereket vesz le neki a dobról, látszólag köze nincs a halhoz. Majd varázsütésre megáll és a horgász pumpálni kezdi a part felé. A parthoz érve, mikor megpróbálja a felszínre kényszeríteni, felrobban a víz, ahogyan farkával csap egyet és visszafordul a mélybe. Percek óta harcolnak egymással. A gyönyörű hal utolsó erőtartalékaival küzd a szárazra kerülés ellen. Ám győz a horgász... Fotó nem készül róla és sajnos a szabadságát sem nyeri vissza. Ez a sokat megélt, igazán szép marci, zsákba majd fazékba kerül vagy rosszabb esetben macskakaja lesz belőle... Sajnálom, ha egy ilyen csodás hal így végzi! Nem ez a sors illik hozzájuk! Ezzel a gondolatsorral a fejemben fordulok a botok felé, ahol közben zajlanak az események. Nem túl erősen, de bólogat a spicc. Nagyot nem kell bevágnom! Látszik a kapáson, hogy jól akadt az izmos szájszélbe, a horog. Nem túl nagy ellenállással, de azért cselesen, rafináltan küzd a halam. Rövidke fárasztás után vele is fotózkodok, majd természetes módon, mehet a csorda után ő is szabadon.
Csúnya esőfelhők érkeznek ismét, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai eseménydús pecát, mert nincs kedvem tüdőgyulladással küszködni. Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkentek. Még időben indultam haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel, vezetek hazáig.
Szép novemberi 3 óra volt!:-)
Balán Attila