Márnák hava

Szeptember első hétvégéjét még rászántam, egy egész éjszakát átívelő márna horgászatra a Dunán. Barátaimmal ismét egy sóderos partszakaszt választottunk, de ezúttal egy lapos részen vertünk tanyát, ahol a folyó a parttól harminc-negyven méterre is alig éri el a mellmagasságot és a húzós sodrás helyett lassan hömpölyög csupán a víz. Biztosak voltunk benne, hogy a folyami halak az éjszaka folyamán kiólálkodnak a sekélyebb részekre és szinte a part alatt, termetes márnákat és változatos keszegnépet találunk majd. Az idei márna szezon igazán szép halakkal ajándékozott meg idáig. Így bíztam benne, hogy a mai éjszakán sem maradnak érintetlenül mederfenéken pihenő horgaink és sikerül majd újra megbirkózni néhány igazán szép folyami harcossal.




Miután egymástól kőhajításnyira helyezkedtünk el a kavicsos parton, bevetettük szerelékeinket a sodorvonal mögé. Az alkonyat előtti órákban a márnákat a húzós vízben sejtettem, de biztos voltam benne, hogy az éjszakai órák beálltával szerelékeimet kijjebb kell majd elhelyeznem. Sejtésem igaznak bizonyult, hiszen nem telt el sok idő, máris valami vadul rázta meg „feeder” botom spiccét. Ütöttem és horgom jól akadt. Kezdetét vette a harc a nap első halával. Rövid huzavona után egy füstszürke hátú márnát ragadhattam tarkón a partszélben. Nem volt egy óriási példány, a mérleg nyelve csupán kiló nyolcvannál tért ki, de akadnak azért időszakok, mikor a Dunán egy ilyen fogásért is összetennénk a két tenyerünket.




A sötétség beálltával végre beindultak a kapások. Itt is, ott is gyönyörű bagoly és karika keszegek kerültek partra időnként. Testtömegük általában bőven meghaladta a fél kilót. A Dunán persze más értelmet nyer az a szó, hogy keszeghorgászat. Itt bármikor belefuthat az ember akár két-három kilós, lapát dévérekbe is. Sajnos, idén ez az élmény nem adatott meg nekem, de azért bőven kárpótolt az öreg folyó szebbnél szebb fogásokkal. Biztos voltam benne, hogy ez a kiló nyolcvanas márna is csupán előfutára volt az előttünk álló éjszakának.




Ahogy beléptünk a késő éjszakába, újabb jelentkező akadt egyik barátom horgán. Sokáig váratott magára, mígnem megmutatta magát a gyönyörű jószág. Egy igen szép márna verte szét előttünk a víz felszínét. A parttól csupán tizenöt méterre vette föl a nyüvekkel csalizott, apró horgot. Nem kis ramazúrit csapott, mire végre sikerült szákba terelni a 3,2 kilós megvadult óriást. Mindnyájunkat felvillanyozott a nem mindennapi fogás. Bármelyikünknek benne volt a nagy hal a pakliban, ebben a hűvös, kora őszi éjszakában. Ám, ahogy telt múlt az idő, a kapások ritkultak, majd megálltak. Szalonnasütéssel, sörözéssel, beszélgetéssel ütöttük el az időt, míg lassan erőt vett rajtunk a fáradtság. Végül pokrócokba burkolóztunk és lassan elszenderültünk.





Hírtelen arra riadtam, hogy egyik botunk csalijával valami eszeveszett tempóban száguldozik, az orsó pedig visítva adagolja a távozó zsinórt. Nem az én pálcám volt ugyan a nyertes, de mivel a parton senki nem reagált az eseményekre, magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Bevágtam és rögtön éreztem a hal súlyán, ez már nem a kétkilós kategóriából való lesz. Mivel előttem sima, sóderos aljzat terült el, lazára állítottam a féket orsómon, majd nagy élvezettel fárasztottam ki a megakasztott folyóvízi harcost. Hatalmas rántásokkal, megiramodásokkal próbált megszabadulni zsákmányom koloncától, de én végig kézben tartottam a dolgokat.




Negyed órás küzdelem után végül megmutatta magát szabadságáért küzdő márnám. Szép hosszú, vaskos testét veszettül forgatta fejlámpánk fényében, de végül nem kerülhette el sorsát. Mikor először gyengeséget mutatott, kivezettem a sekély vízbe, majd grabancon ragadtam őkelmét. Adrenalintól remegő lábakkal mérlegeltük a gyönyörű halat. Elődjéhez hasonlóan szintén 3,2 kilónál tért ki a mérleg nyelve. Ez a hal 63 centijével, életem második legnagyobb kifogott dunai márnája lett. Miután visszaengedtük a nem mindennapi zsákmányt, koccintottunk egyet a sikerre.




Természetesen, az események után nem tudtam már visszafeküdni, de nem is volt értelme, hiszen a hajnalt megelőző órákban egymást érték a spiccrázós kapások. Többnyire termetes bagoly és karika keszegek fickándoztak a zsinór végén, de igazi meglepetésként ismét elesett egy kölyök harcsa az öreg Dunán. Nem volt igazán nagy példány, talán 35-40 centis, de mint múltkor is írtam mindig nagy öröm harcsát fogni folyóvízen. Mivel idén több példány is elesett fenéken, előfordulhat, hogy a jövő évben célzottan is próbát teszek rájuk a környéken.






A következő jelentkező ismét barátom horgán akadt meg. Ez már egy kisebb, valamivel két kiló alatti példány volt, jelezvén, az igazi nagyok már odébb tették székhelyüket. Ahogy közeledett a hajnal, a folyami halak lassan eltűntek a sekély, lassú szakaszból és visszahúzódtak a mederbe. Botjainkat újra csaliztuk, majd egyre beljebb dobáltunk, keresvén a megfelelő távolságot, ahol még márnákra akadhatunk. A nap lassan előbukott, narancsszínre festve a Duna tükrét. Csodás pillanat megtapasztalni a pirkadatot az öreg folyó hátán. Ezt csak azok élhetik át, akik nem restek hajnalban kelni, vagy átvirrasztani az éjszakát egy ilyen élményért.




A nap első sugarai még egy kapással megajándékoztak, ami egy két kilós márnában öltött testet. Tudtam, ebben az évben ez volt az utolsó folyóvízi harcos, akivel összemértem az erőmet, hiszen a közelgő őszelőt már a csukák hajkurászására fogom rászánni. Hihetetlen élményekkel gazdagodva csomagoltam össze felszerelésemet és vettem irányba a közeli vasútállomást. Remélem, az elkövetkező évben is ilyen gyönyörű fogásokkal ajándékoz majd meg az öreg Duna.