Mikor leszáll az est...

Forró nyári éjszakákon, mikor a dunai tájra leszáll az est, a lenyugvó nap utolsó sugarai gyakran találnak engem és barátaimat a felhevült kövezéseken. Ilyenkor a nappal pihenő süllők feljebb merészkednek, hogy kivegyék részüket, az alkonyatkor víz tetőn összegyűlő snecihadak nyújtotta lakomából. Ha az ember jókor van jó helyen, valósággal fröcsög a felszín a süllők kaffantásaitól, időnként pedig balinok verik szét a háborgó víztükröt, szanaszét dobálva a menekülő apróhalakat. Megfelelően vezetett wobblerekkel könnyen kapásra bírhatóak a táplálkozó ragadozók, de persze a történet nem ennyire egyszerű, ugyanis az ember számos próbálkozásból, csak kevésszer fut bele az ideális körülményekbe és bizony ez az időszak is röpke életű csupán... hogy az idén brutális mennyiségben megjelenő szúnyoghadakról már ne is beszéljünk.



Egy késő júniusi szombat éjszakán Csaba barátommal kilátogattunk egyik kedvenc dunai helyünkre. A folyó állása még rendkívül magas volt, átlátszósága pedig igen csekély. Persze, ez nem probléma, csak meg kell találni a megfelelő módszert, hogy a magunk hasznára tudjuk fordítani a körülményeket. Csabi igen gyorsan utolért egy szép balint „glavinjara” műcsalijával. Készítettünk pár képet, majd barátom visszaeresztette az átvert fenekeszeget a kakaó barna vízbe. Általában az alkonyat előtti egy órát még a balinok hajkurászására szánjuk rá, majd a süllőké lesz a fő szerep.



A sötétedés közeledtével mélyre törő, fehér színű, shad formájú wobblert akasztottam a zsinórom végére. Bíztam ebben az új darabban, tudván, akár balin, akár süllő, akár csuka legyen, kinek szeme elé kerül, biztosan nem hagyja csak úgy elúszni a hét centis fahalacskát. És csakugyan, nem telt bele sok idő, szinte a partnál törölt valami oda gyöngyszínű műcsalimnak, de elhibázta. Tekertem még egyet orsóm karján és ismét rávágott a kis mohó. Akasztottam, de éreztem, nem igazán jól ütöttem bele az akcióba. Halam megiramodott, megreccsentve orsóm fékjét, majd a következő pillanatban már csak fahalacskám veretését éreztem. Valószínűleg idei első, jobb wobbleres süllőm lépett meg ekkor... :(





Sopánkodni azonban nem volt időm, mert csakhamar újabb koppintást éreztem műcsalimon. Ütöttem, és mintha valami ficánkolt volna zsinórom végén. Egy apró, harminc centis süllőcske próbált szabadulni műcsalim horgától, ezzel nyerve el az idei első tüskés hátú címet. Készítettünk pár gyors képet zsákmányomról, majd visszahelyeztük a folyó hűs vizébe. Idén valahogy az összes eddigi dunai wobbleres halam mélyre törő shadon akadt meg. Jönnek ezek még azonban majd feljebb is... az igazán meleg napokon majd közvetlenül a felszín alatt, a kövezés tövében is nyakon lehet csípni őket felszín alatt húzott műcsalikkal.





Egy másik alkalommal már javában benne jártunk a júliusban, mikor Gabesz barátomat kivittem élete első dunai horgászatára. Egy apró ruganyt céloztunk meg. Miután még világosban elfoglaltuk az állást, adtam neki egy balinos wobblert és megmutattam hogyan kell vezetni, mire figyeljen. Erre ő azon nyomban meg is akasztott egy csöppnyi ragadozót. Mit mondjak, gyorsan tanul a srác. :o) Még dobáltunk egy darabig, várva a legjobb időszakot, de pont végszóra egy hatalmas uszály tolatott be elénk megbolygatva a tutinak tűnő pályát. Nem kicsit voltam ideges, de mit tehet ilyenkor a horgászember? Szedi a sátorfáját és átmegy egy másik kövezésre...



A következő állomásnak egy már régi, ismerős kövezést választottunk. Kezébe nyomtam Gábornak egy ígéretes süllős wobblert, majd megmutattam, milyen tempóban vezesse. Bár, nehezen láttunk át a szúnyogfelhőn, egyértelműnek tűnt, hogy táplálkoznak a süllők. Egyik bevontatásnál arra lettem figyelmes, hogy műcsalimat egy bő negyven centis fogas követi a felszínen. Lelassítottam a vontatást, mire az megbökte az orrával, majd lefordult róla... A hétszentségit – ráncoltam össze szemöldökömet. De szemeim hamarosan kikerekedtek, mert ahogy barátom felé tekintettem, észrevettem, valami igen szép jószággal hadakozik éppen. Odafutottam hozzá, hogy segítsek birtokba venni a jól megtermett süllőt. Egy határozott mozdulattal megragadtam a grabancát, majd partra emeltem a gyönyörű tüskés hátút. Nem is emlékszem már, mikor tartottam utoljára kezeim között ilyen szép példányt.





Bizony a szűz kéz szerencséje... :o) Megmértük a nem mindennapi fogás hosszát, farok tőig 56,5 centiméterig futott a szalag. A súlyát olyan 2,3 kilósra saccoltuk. Gabesz óvatosan visszahelyezte a vízbe, miközben én csak kattinthattam a gépemet. A művelet után megjegyeztem neki, hogy most már jó lenne, ha visszavenne, mert legközelebb nem viszem sehova sem. :o) Hiába, hány éjszakát töltöttem itt üresen, neki meg tíz perc kellett csak, hogy megjöjjön a szép süllő. Hát bizony, ilyen a hordásszerencse. Mindenesetre örültem barátom sikerének és tudom, van még a Dunában szép süllő az én számomra is... a maradék fél órát még megúsztuk egy-egy koppintással, de nem sikerült újabb halra váltani az akciókat. Mégis elégedetten vettük hazafelé az irányt. Igen szép éjszaka állt mögöttünk, egy nem mindennapi fogással...