Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét…” (x)
Azzal kezdeném, hogy bevallom, hirtelen már azt se tudom, hogy hogyan kell megcímezni ezt a fránya borítékot. Bélyeg is kell rá majd persze, de kezdjük csak az elején: a bal felső sarokba a címed kerül, aztán jobbra le, majd a sajátomat kell írnom! Levélpapír dukál, na meg rendes toll, milyen „fura” dolgok ezek manapság… Nézzük csak tovább! A betűket lassan formálom a papírra, a gondolataim már régen messze járnak, miközben az izgatottságtól, kissé dőlnek a soraim…
Ölelés nélkül mentél el… azt mondtad: így kell, hogy legyen. Még el sem köszöntél tőlem rendesen, talán Te már tudtad azt, amiről én nem voltam hajlandó tudomást venni…!? Miközben a nyár lassan „elengedte” a forró délutánok és a csillagos éjszakák kezét, a magánnyal együtt, az ősz is megérkezett. A napok egyre csak rövidülnek, pont, úgy ahogyan a tőled jövő üzenetek. Fogyó árnyékok, sárguló világ és egy fázósan összehúzott régi viharkabát, ez minden, ami utánad maradt…
Te tanítottad meg nekem mi az a szerelem és ezért örökre hálás leszek neked. Átélhettem mi jelent törődni valakivel és odafigyelni rá. Te és én, tudom nem vagyunk egyformák, más világban élünk, de egy rövid időre, legalább valóban együtt lehettünk. Én most is kinn vagyok a tóparton és a botjaimat figyelem. Te nagyon jól tudod, mennyire szeretem a természetet! Szeretek a természetben lenni. Szeretek például esőben sétálni. Tisztelem az állandó megújulásra való képességét és azokat az ősi állandóságokat, törvényeket, amik olyannyira jellemzik… mindig is igazságosabbnak éreztem, mint minket, embereket… A természetben mindig az erősebb, az alkalmazkodóbb, a rátermettebb kerül ki győztesen. Míg nálunk, embereknél, sokszor a gyáva, a gerinctelen és megalkuvó érvényesül…
Ökörnyál... Miközben ezeken a dolgokon merengek, a vékonyka spicceimre, szinte észrevétlenül, de ragadós, „fehér szálakat” ragaszt a szél… Tudod, úgy van ez, hogy az ilyen napos, őszi időben – mint ez a mai - olykor furcsa jelenség történik kinn a szabadban. Biztos Te is láttad már, amikor a levegőben lengedezik, szálldos egy gyöngyházfényű, vékony „fonal”. Ezt nevezzük ökörnyálnak. Ezek valójában nem mások, mint a pókok „sárkányrepülői”, és úgy keletkeznek, hogy a fiatal pókok felkapaszkodnak egy kiemelkedő növény vagy tárgy csúcsára, ahol a mirigyeikből hosszú fonalat választanak ki. Ebbe a szálba kapaszkodva repülnek, sokszor jelentős távolságra is eljutva a levegőben így...
hisz, minden más, ami ezután jöhet, csupán csak a szélben lengedező…bizonytalan és ingatag…pont, pont mint az ökörnyál…
Itt ülök hát egyedül a pasztellszínű őszben, és ahogy ezt a levelet írom, valahogy gondolatban úgy vagyok vele, akár egy pók… Én is felkapaszkodnék a saját kis „vitorlámra” és elrepülnék a messzeségbe. Azonban, rájöttem, hogy nekem maradnom kell, még akkor is, ha kezeim közül az idő úgy fogy el, mint ahogy a homokóra elszűkülő tölcsérén pereg le egy csillogó homokszem. Leengedem hát inkább a horgonyt és szememmel a horizontot kémlelem, hátha valahol feltűnik a hófehér vitorlád...
A halak persze békét hagytak most nekem, nem zavarják meg gondolataim és e levél írását. Ezt azonban most kivételesen nem is bánom, lezárom inkább levelem és búcsúzok tőled. Azt remélem, életed boldog lesz, a rossz napokat felváltja majd a jó, a telet a tavasz, a magányt a szerelem… Azt sose feledd el kérlek, hogy van valami „ebben” a szívben, ami erősebb mindennél... hisz, minden más, ami "ezután jöhet", csupán csak a szélben lengedező…bizonytalan és ingatag…pont, pont úgy mint a spiccemről most elszabaduló ökörnyál…
idézet: Petőfi Sándor: Szeptember végén...
kép forrás: internet
