Örömpeca a Balatonon

Lassan egy teljes esztendő is eltelt már, mióta legutoljára a Balatonon jártam. Bizony itt kezdődött el minden. Még 8 éves sem voltam tán, mikor az állami üdülő stégén mogyorófa vesszőből faragott pálcámmal, úszós készséggel és paprikás polentával megfogtam életem első snecijeit. Ej, mekkorát fordult azóta a világ... a természetes éves családi üdülésből negyed emberöltő alatt méregdrága luxusszolgáltatás lett. Nem is csoda, hogy az idő múltával elmaradozott ez a program a naptáramból. Mégis újra és újra csábítgat magához a türkiz zöld tó, hiszen mesés élmények kötnek hozzá még ennyi év távlatából is. Itt cseperedtem horgásszá. Eleinte szerényebb eredményeket produkálva, majd egyre bővülő tapasztalattal felvértezve, szebbnél szebb halakkal ajándékozott meg engem ez a csodás víz. Türelmetlenül vártam hát, vajon mit tartogat számomra ebben az esztendőben. Biztos voltam benne, igen tudtam, hogy ismét kegyeibe fogad majd és elhalmoz kincseivel a magyar tenger ezen a forró nyári napon is.



Andrásal és Edivel, illetve vendéglátónkkal, Bencével kiégett aggyal pattantunk ki a kocsiból a balatoni kikötő murvás parkolójában. Bizony nem aludtunk többet nettó két-három óránál. Tartottam is tőle, hogy ha ránk süt majd a nap a nyílt vízen, bizony gyorsan padlóra kerülünk. Lassan siklott dióhéj csónakunk a tó sima tükrén. A felkelő nap első sugarai aranyszínbe festették a tájat. Semmi sem mozdult, csak az evező által megzavart víz csobbant ritmusosan. Csodás pillanat volt ez... ám, mielőtt költői megszállottság járná át lelkünket, térjünk csak vissza a jelenbe! Hol is vannak a halak? - mert ugye értük jöttünk. Terveink szerint nyílt vízi töréseket keresgélünk, ahol kősüllők reményében apró gumihalakkal vallatjuk át a csupasz meder apró egyenetlenségeit. Egyszerűen hangzik a recept, de valójában mégsem az...



Bence jól ismeri ezeket a töréseket, de most mégsem igazán működtek a dolgok. Több tucat kagylópadot, és akadót simogattunk végig gumihalainkkal, de érdeklődő nem igen akadt. Egyszerűen a kövesek nem voltak ott, ahol lenniük kellett volna. Lassan délbe fordult az idő és a nap égető sugarai egyre elviselhetetlenebbé váltak. Már végignéztük az összes ígéretes helyet, mígnem az utolsó fölött határozott sorozás érkezett plasztik csalimra. Bevágtam és bizony valaki ellenkezett odalent. Ám, legnagyobb meglepetésünkre mégsem kősüllő, hanem egy termetes sügér bukkant fel előttünk. Szinte hihetetlen, ötszáz méterre a parttól. :o) Nem nagy fogás ugye, de mégis adott nekem egy kis plusz lelkierőt, ami a következő kapásig ellökött. Ezúttal viszont egy gyönyörű kősüllő törte meg a felszínt szemünk előtt a zöld habokban. Faroktőig huszonnyolc centiméterig nyújtózkodott csupán, ami Bence szerint itt átlagos méret, de mégis beragyogta napomat mákos-csíkos színeivel. Úgy festett, mint amikor adáshibára vált a TV képernyője. :o)





Andrásék végül feladták a szélmalomharcot és a kikötő felé vették az irányt. Mi is fontolgattuk a visszavonulást, de biztosítottam Bencét, hogy én még egyelőre bírom a kiképzést, így egy újabb akadót vettünk célba. Ám, a körülmények hirtelen megváltoztak... erős szél kerekedett, amely intenzív hullámokat korbácsolt körülöttünk, a víz pedig percek alatt bezavarosodott. Egyszeriben egy balin csoda közepébe kerültünk, küsz hajtások mindenfelé körülöttük. Volt, hogy akkorát rabolt a termetes balin, hogy nekifejelt a csónak oldalának. Nosza, dobjunk rájuk! - javasoltam barátomnak. Nekem a művelethez orsót kellett cserélnem, mert zsinórom nem volt alkalmas a célnak, ám Bence gyorsan kikapta műcsalis dobozomból az öreg Thrillt és első dobásra jó halat akasztott. Rögtön eldobtam mindent. Kamera forgott, fényképezőgép kattogott. Egy gyönyörű két és feles fenekeszeg kiemelését és visszaengedését örökítettem meg.





Következő dobásra újabb balin, ezúttal csupán két kilós. A művelet megismétlődött, de már kezdtem zabos lenni. Mondtam is Bencének, hogy várja már meg mire én is átszerelek, de a fiatalok nem a türelmükről híresek. Mire összeállítottam készségemet, már Bence a harmadik, kettes forma őnjét engedte szabadon. Nah, gyerek! Ha balint akarsz fogni, akkor fogj a saját műcsaliddal! - mondtam, majd elkoboztam tőle a nyerő kishal utánzatot. Fél órán keresztül statisztáltam neki, most már az én pillanataim következtek. Nem vagyok nagy balin horgász. Lassú, süllős kezem van, a gyorsan tekert wobblernek még a gondolata is távol áll tőlem. Ám, ha a gép ezt dobta, akkor ennek kell örülni. Megröptettem a Thrillt az agresszívan rabló balinok felé.







Mire én következtem, az őn horda már sokkal óvatosabbnak bizonyult, utánuk is kellett eveznünk, hogy beérjük őket. Ám, a Balaton szelleme velem sem bánt mostohán, hiszen akkora ütést kaptam csobbanó csalimra, hogy majd kicsavarta kezemből a pálcát a dühös rablóhal. Nagy élvezettel fárasztottam ki a kétkilós ragadozót finom jigges botommal, hogy Bence egy ügyes mozdulattal grabancon ragadja és beemelje a csónakba. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy szinte extázisba estünk. A sivár kezdetek után, egy ügyes ritmusváltást követően, valóságos örömpecába fordult a mai kaland. Fülig érő szájjal engedtem szabadjára idei első, pompás, acélkék színű balatoni balinomat. Nézzük csak, mit tartogat még számunkra a magyar tenger...





Újabb néhány dobás, újabb ütés, újabb fárasztás. El sem hiszem, felénk a Dunán egy évben, ha egyszer belenyúlunk ilyen szinten a ballerokba. :o) Ahogy telt az idő, zsákmányaink mérete egyre csökkent, hiszen második halam már mindössze csak másfél kilót nyomhatott. Egy óra dobálást követően a csorda végül szétugrott. Még Bencének sikerült kicsavarnia egy kettes formát, miután visszaadtam neki a nyerő műcsalit, ám a nap sugarai lassan felőrölték kitartásunkat. Megfogyva bár, de törve nem – így jellemezném állapotunkat, miközben kikötöttük csónakunkat a stéghez, majd sebbel-lobbal, enyhülést keresve leheveredtünk a vízparti fák árnyékába. Éppen lábadozó horgásztársainknak felvillanyozva meséltük el az átélt kalandokat. Sokszor adódik az életben, hogy csupán egy kis plusz kitartásra van szükség a sikerhez. Ez most egy ilyen pillanat volt...





Késő délután újra vízre szálltunk. A lemenő nap sugarai varázslatossá tették a tájat. Először a nyílt vízen próbálkoztunk, ám az akadók továbbra is hallgattak. Jómagam akasztottam valamit, talán egy jobb kövest, de az óvatos, elnehezedés szerű kapásra nem vágtam be rendesen, csupán beleemeltem az akcióba, így halam idő előtt távozott. A ránk telepedő szúnyoghordák jelezték számunkra, lassan közeledik a süllők ideje. Hosszú ruhát öltöttünk védekezésül, majd rákészültünk a balatoni fehérekkel való találkozásra. Elképzelésünk szerint a part menti kövezések előtt vallatjuk majd a vizet a bandázó sneciket hajtó süllőket cserkészve. Lassan elértük a kövezést, majd lemacskáztunk tisztes távolságra a rablásoktól. Jól látszott, hogy a felszínen nyüzsögnek az apróhalak, időnként riadtan szétugorva, ha rabló kaffant közéjük.





A part menti lámpák rávilágítottak a vízre, ahol a kishalak tobzódtak. Úgy döntöttem, hogy egy kétrészes, süllyedő, állóvízi wobblert rakok fel, mert a süllőket a kishalak alatt sejtettem, így nem a felszínen kívántam elhúzni a műcsalit, hanem valamivel a raj alatt. Mivel a vízre fény vetült, nem akartam rikító színű darabot választani, inkább egy piros fejű, fehér wobblerre esett a választásom, melyet kissé diszkrétebb árnyalatnak ítéltem. Az ígéretes hely felé pöccintettem műcsalimat, hagytam kicsit süllyedni, majd lassan megindítottam a bevontatást. Talán második dobásra agresszív koppintást éreztem botom spiccén, mire erőteljesen beletartottam az akcióba. Határozott fejrázások érkeztek a túloldalról, majd rövid küzdelem után egy gyönyörű, másfél kilós süllő táncolt előttünk a vízben, szabadulni próbálva koloncától.





Barátom tarkón ragadta prédámat. Gyönyörű példány volt, erős úszósugarakkal, csontos fejjel hatalmas fogakkal. Fehér testén megcsillant a fényképezőgép vakuja, talán nem is lehetett frappáns képet készíteni róla. Hatalmas öröm volt lépre csalni, majd szabadon engedni a negyvenöt centis ragadozót. Lám, a mai napon szinte minden elképzelésünk bejött, csupán egy-egy jó döntésre, ütemváltásra volt szükség. Miután megvallattuk a halat adó helyet, újabb állások felé vettük az irányt, de az ígéretes részek már sajnos foglaltak voltak. Végül visszavonulót fújtunk, ám panaszra nem lehetett okunk. Másnap hajnalban ismét nyílt vízen próbálkoztunk kevés sikerrel, de már csak fél emberként. Jómagam inkább az árnyékot választottam, míg barátaim a kikötőben összeszedegettek pár csapósügért a csónakok alól. Mire delet ütött az óra, a hátunk mögött hagytuk a magyar tengert. Csodálatos hétvége állt mögöttünk, bár akkor lett volna önfeledt az öröm, ha társaim is ki tudták volna venni részüket a bőségkosárból. Ám, sopánkodásra nincs idő, mert már vár reám az öreg Duna... bár elcsatangolok erre-arra időnként, ő mindig nagy szeretettel vár reám és ha a szerencse is mellém szegődik, újra keblére ölel majd a hűséges folyó. :o)





Darabos Tamás Zoltán