Ezzel az írásommal kívánok magam és valamennyi munkatársam nevében, Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket minden kedves olvasónknak! Az alábbi sorokat, fogadjátok olyan szeretettel, mint ahogy én szántam Nektek azokat!
Csak állok némán, a jéghideg és mozdulatlan víztükör nem válaszol a magamban feltett kérdésekre. Egyedül vagyok a folyóparton, zajok és fények már nem érnek el. A tér és idő becsapva érzékeim, fura módon kevereg most bennem, miközben egy régi karácsony pillanatai elevenednek fel le előttem…
Nagyon nagy hó esett abban az évben, az utakat vastagon belepte a fehéren csillogó, égből hulló paplantakaró. Emlékszem aznap - már Karácsony előtt egy napját mutatta a naptár - nem megszokott módon, mintha mindenki mosolygott volna velem szemben az utcán. A postás kedvesen kézbesített, az utcaseprű ezúttal takarékosan, szinte már vidáman szórta a havat egyébként, minden esetben oly kegyetlenül felmaró sót az útra. Az ABC-ben - amit akkoriban még így hívtak - a máskor gorombán viselkedő pénztáros, ezúttal különös bájjal számolgatta azt a bizonyos, 12 darab nagy barna 2 forintost, amellyel anyám elengedett. Ezen mosolyogtam a hazafelé vezető úton, a szatyrot cipelve, miközben jéggé fagyott ujjaimat szokásaimhoz híven, felváltva melegítettem, azokat hol a jobb, hol a bal zsebembe csúsztatva. Arra is tisztán emlékszem, hogy mindeközben a szomszéd folyton morcos kutyái, érdekes mód, nyugodtan hallgatták a kissé hamiskás füttykoncertemet, meglepődve tapasztaltam, hogy ezúttal nem válaszoltak rá hörgő hangjukon…
Hazaérkezésem után a mézeskalács finom illata lopózott az orromba és pontosan az a zöld fenyő látványa köszöntött, amit mindig is elképzeltem, ha a Karácsonyra gondoltam. A fa még csendesen várakozott sorára a háttérben, de az asztalon már gyertya égett, úgy emlékszem, ez a gyertya képes volt már önmagában is különleges ünnepi hangulatot árasztani. Az asztal túloldalán, apám nyitotta ki a nagyméretű fekete-fehér újságát, nem nézett rám, ám én tudtam, hogy ő lát engem.
Az idő közben érzékelhetetlenné vált körülöttem, mérhetetlennek, selymesnek és lágynak tűnt, pont úgy, mint egy csengettyű távoli hangja...
Már jócskán besötétedett, amikor pár évvel idősebb bátyám is hazaért. Emlékszem, azt mesélte kipirosodott arccal, hogy a suli előtt egy nagy hóembert csináltak a haverokkal és a „kedves igazgató úrról” nevezték el, a 3 jókora gombócból álló marcona „alakot”. A tesóm azt is mondta, hogy az arra járó emberek szerint még hasonlított is a „hó figura” iskolánk mélyen tisztelt dirigensére. Ezen mindannyian jót nevettünk, miközben anyám forró teával kínált minket. Később, a finom vacsora elfogyasztása után, beültünk a szobába és előkerült a kissé már ütött-kopott, de ettől függetlenül, nagy kedvencünknek számító társasjátékunk. Vidáman töltöttünk pár órát a meleg szobában, amikor szüleink aludni küldtek minket. Ők bekapcsolták a fekete-fehér televíziót, ahol azon az egyetlen csatornán, ami akkor létezett, épp egy film kezdődött. Mi gyerekek nem nézhettük persze, de nem is hiányzott, hisz a szív már telve volt szeretettel. Boldogan tértünk hát nyugovóra, tudva azt, hogy másnap a nagyszüleink, a rokonság és az ajándékok várnak majd minket!
Azt hiszem, akkor mi gyerekek még nem tudhattuk, hogy a "legnagyobb ajándékot", amit ember egyáltalán kaphat az életben, nem a tarka-barka színes csomagokban kell keresni...hanem az emberi szívben. Az égbolton, olykor kihunynak az olyan "kihunyhatatlannak hitt" szívek lángjai is, amelyek mihozzánk tartoznak. Azonban ha felnézel és látni akarod, hidd el, Ők továbbra is ott vannak. Hálás lehetek, hogy az a bizonyos "legnagyobb-ajándék" azóta is a birtokomban van...
Holnap lesz Karácsony… fáradt tekintetem lassan megpihen a víz szélén, egy fekete kövön strázsáló sirályon. A madár is tiszta fehér… mint akkor, azon régi Karácsonyon a lehullott friss hó. Ahogy nézem őt, a fejét felém fordítja, nyugodt, tiszta, békés tekintete szeretetet tükröz. Hirtelen havazni kezd, a sirály elrugaszkodik, messze repül… messze száll… messze, mint az a régi Karácsony!
Nagy Róbert
