Nagy a víz… zavaros még, mondogattuk egész nyáron… majd ősszel jó lesz, meglátod… de, NEM! Az internetes vízállásjelentés napról napra keserített… Már szeptember elejét mutatta a naptár, mikor Apámmal lesz, ami lesz alapon lementünk a folyóra. Ember a parton alig, érthető okokból: plusz 100-as kisköre alsón mért vízállás fogadott, zavaros vízzel. Hát ez már tényleg nem lehet igaz, ilyen lehetetlen állapotokkal még a legtapasztaltabb Tiszai horgászok is régen találkoztak. Szeptemberben már legtöbbször lenyugodott, medrében pihenő Tisza szokta fogadni a partjára látogató horgászokat. A „nagyvíz” egyedülállóan csodálatos ívást és lehetőségeket teremtett valamennyi hal számára, amely hosszú időre megoldhatja a folyó halállományát, ha VIGYÁZUNK RÁ!
Horgász naplómból idézve elevenítem fel a történteket:
2010.09.05.
„Óvatosan ereszkedünk le az előző napokban sarasra ázott folyóparton. A tőlünk nem megszokott kevés felszerelés „furán áll” a kezünkben, úgy néz ki, mi is változunk. Csupán 2-2 bot, szék, vödör, pótszerkó és némi elemózsia volt az útitársunk aznap. A víz szélétől számított 30-40 cm-es saras földsáv, ami ma rendelkezésre áll ágasaink, felszereléseink és saját magunk számára. Csúszkálva, tapasztaltuk, hogy nem hazudtolta meg magát a Tisza, ami a „híres” vadregényét illeti…
Kedvenc „márnás” botomat „nagyhurkosra” kötöm és 3 szál nadállyal csalizom, a parttól nem túl messze egy „visszaforgó” széléhez lendítem kissé bizonytalanul. Az ötvengrammos tányérólom biztosan ül meg a megközelítőleg 3 méteres mederfenéken, a spicc lenyugodva figyeli a zavaros vizet. A másik botot kishallal „élesítem” és gyöngyön futó szerelékkel keresem a legjobb megoldást a ragadozók ellen. Botjaimat most is magasan feltámasztom, ez már megszokott számomra, ha folyóvízen horgászok. Apám az egyik feeder botjával szintén kishalazik, míg a másik a békésebb halak kíváncsiságát igyekszik felkelteni nagy reményekkel.
Szerencsére nem sokáig marad a nadályom érintetlen, komótos, de folyamatos kapás… ez harcsa lesz!? A bevágás ül, bár az ellenállás kissé csalódást okoz, botom hamar kezem ügyébe irányítja a harcsakölyköt. Gyönyörű, egészséges folyami hal! Csodáljuk, fotózzuk, aztán útjára engedjük, fröccsenve köszöni meg és hamar tovaúszik.
De nézzük csak, valami érdeklődik a kishalam után, kopp-kopp a spicc rezdül, bevágok, de apró süllő a tettes. Ez megismétlődik még párszor, aztán úgy döntök, békén hagyom az apróságokat.
Nadályom közben el is fogyott, így másik botomra etetőkosaras szerelést készítek és célba veszem a békésebb halakat. Az etetőkosárba mézes kaja, némi ragasztóanyaggal keverve, csali rövid előkén midi techno pufi. Legtöbbször ezzel kezdek, ez azért (is) van, mert így hamar képet kapok a víz alatti békéshal aktivitásról. Az aprócska hungarocell gömböket a kíváncsi halak - amennyiben ott tartózkodnak – hamar csipkedni kezdik. Az optimálisra beállított felhősödő kaja most is jól csalja a halat. Keszegek jönnek leghamarabb, aztán kis ponty invázió következik… 15 centiméterestől egészen 25 cm-ig kizárólag pikkelyes példányok. Egy darabig reménykedek a nagyobbak megjelenésében, de a méret nem változik. Abbahagyom hát a „pecát” és nézem a rohanó vizet, elmosolyodok… mennyi hal, micsoda lehetőség a Tisza tartós regenerálódására és az elkövetkező évek halbőségének kulcsai újra a kezünkben. Apámnál hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ő elmélkedés helyett, fogott gyorsan 2 darab méretes süllőt és pár szép kárászt…
Indulunk hát haza, egyik szemem sír a másik nevet… ha arra gondolok, hogy mennyi hal van a vízben, bizony rendkívül boldog vagyok. Viszont ha arra gondolok, hogy idén még alig-alig tudtunk horgászni a folyón, akkor szomorú a kép. Egy biztos, most mindenkinek türelmesnek kell lennie a folyóval szemben és óvni, vigyázni kell dédelgetett kincseit.”
Biztos, ami biztos, néhány oldalt fenntartok még a naplómból, bízva az őszi folyóban…
Nagy Róbert