Szezonzáró csukázás

Hétvégéről hétvégére feledhetetlen élményekkel gazdagodtunk az őszi csukaszezonban, de bizony, minden álom véget ér egyszer, a hosszan elhúzódó nyár után, végül mégiscsak bekopogtatott a tél. A meteorológusok erőteljes lehűlést jósoltak, heves széllökésekkel és faggyal kísérve. Amikor mínuszba fordul a hőmérő higanyszála, az számomra már egyértelműen a süllőszezon eljövetelét jelzi, ilyenkor a csukás dobozomat már nem pakolom be pergetőtáskámba. Ám, mire ideér a tél, még maradt egy enyhe napunk, hogy a szezon utolsó krokiját horogvégre kerítsük. Nem haboztunk hát, kocsiba pattantunk Roland barátommal és fiával Marcival, hogy célba vegyük az egyik közelünkben elterülő Duna holtágat. Nehéz terepnek számít ugyan ez a vízterület, de ha mégis sikerül halat fognunk, az megkoronázhatja a hátunk mögött álló csukás idényt.





A vízpartra érve kellemes meglepetés fogadott minket, ugyanis horgászt alig láttunk a sóderos részen. Ritkán találkozunk itt ekkora szabadságfokkal, így nem voltunk restek keresztül-kasul végigdobálni a Duna öböl mindkét partját. Először víz közti gumikkal, majd fenéken emelgetett nagyobb plasztikhalakkal próbálkoztam. Nem igazán tettem fel kis műcsalit csak 10-13 centis, tenyeres darabokat, mert ha már lúd, legyen kövér alapon, a nagyobb csukákat vettem célba a mai napon. Személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy a darabos műcsalikkal kitűnően lehet szelektálni a termetesebb csukákat, igaz a kapások is jóval ritkábbak így. A nagyobb műcsalira való átállás jóval több kitartást kíván a horgásztól, hiszen három-négy sikertelen próbálkozás után mindenki hajlamos visszanyúlni a már korábban bevált darabokhoz, de mégis megéri próbát tenni velük, mert a szezononként megfogott két-három méretesebb ragadozó kárpótol minket mindenért...







Teltek-múltak az órák, de csak nem mosolygott ránk a szerencse. Már többször végigdobáltuk a partot, mígnem egy sóderos törésen akkora ütést kaptam, ami csak nagy ritkán fordul elő jiges horgászataim során. Bevágtam és ült a horog. Valami iszonyatos erővel indult meg a mélyben, könyörtelenül próbálva letépni a zsinórt orsóm fékjéről. Sikerült visszafordítanom a halat. Tudtam, nyugodtan fáraszthatom, hiszen a homokos talajon nem fog találni olyan akadót, ahol elveszíthetném. Mikor már eleget tombolt a mélyben, megpróbáltam óvatosan felszínre emelni, hogy ugorni azért még ne tudjon, de legalább megpillantsam kivel is állok szemben...





És ekkor egy hatalmas csuka fordult előttem a vízben, majd tört vissza újra fedezéket keresve. Ám, én sok esélyt nem adtam neki, ahogy fogyott zsákmányom ereje, egyre szigorúbbra vettem a fárasztást. Hihetetlen, hogy ezekbe a dunai csukákba mekkora erő szorult. Össze sem lehet hasonlítani a habitusukat a tavi fajtársakéval. Áldozatom végre feladni látszott a küzdelmet, mire én magam felé tereltem, hogy Roland barátom egy hirtelen mozdulattal grabancon ragadja. Egy páratlan vadvízi csukát tarthattam kezeim között. Térdeim még remegtek a küzdelem izgalmától, mikor mérlegeltük. A hal hossza 65 cm, a súlya pedig 3,5 kg. Bizony, ő idáig fogott legnagyobb dunai csukám. Hihetetlen boldog voltam, hogy az öreg folyó az utolsó pillanatban egy ilyen gyönyörűséggel ajándékozott meg engem.





Zsákmányomat szemügyre véve gyönyörű, hibátlan, egészséges ragadozót csodálhattunk meg. A többi mostanában fogott csukámhoz hasonlóan rendkívül vastag és kövér volt. Bizony látszott, hogy a késői nyár lehetőséget adott a krokiknak a bőséges lakomára, mert hurkái csak úgy lógtak ujjaim között. Óvatosan helyeztem vissza a páratlan rablóhalat a kristály tiszta vízbe, hogy egy elegáns farokcsapással intsen búcsút nekem. Menekülés közben vadul felkavarta a sódert, mosolyogva néztem, ahogy újra a fenékre süllyednek a homokszemcsék. Bár, nem ő volt az idei legnagyobb csukám, mégis neki örültem a legjobban. Egy ilyen pompás vadvízi ragadozó az én mércém szerint nagyon sokat ér.



Az eseményeken felbuzdulva folytattuk a víz korbácsolását, de sajnos több hal már nem adatott nekünk a mai napra. Jómagam elégedett voltam, de boldoggá tett volna azért, ha barátaim is fognak valamit. De hát ilyen a Duna... rendkívül sok tapasztalatot és kitartást kíván a horgászembertől. Tudom, előbb-utóbb majd az ő idejük is eljön biztosan... Ahogy a napkorong lassan a fák mögé bukott, a távozás mellett döntöttünk. Hazafelé tartva még a gyönyörű csuka fárasztásáról fecsegtünk, de csakhamar az áprilisi ismételt támadásra terelődött a szó. Bár az idei csukás időszak véget ért számomra, minden végben benne van egy új kezdet. És most történetesen a téli gumihalas süllőszezon következik, amely számomra legalább annyira kedves, mint a csukás késő ősz...