Tavaszköszöntő

A fagyos március okán sorra dőltek dugába horgászatra irányuló terveim, hiszen emberemlékezet óta nem látott hóviharok, hófúvások és zord hideg tette élhetetlenné országunkat. Hiába, ember tervez, isten végez... nem csoda, hogy a csuka fogási tilalom lejártával könnyebbnek hitt célpontot választottunk Jani és Soma barátaimmal egy sekély, gyorsan átmelegedő csukástó képében. Ám, hiába a könnyű pálya és a benne élő rengeteg rablóhal, pár lekövetésen kívül nem tudtunk felmutatni egyebet fél napnyi dobálás után. Egyedül Somának sikerült egy kiló körüli csukeszt partra parancsolnia 19 centis wobblert cincálva. Elgondolkodtató, hogy mit meg nem támadnak ezek a fránya ragadozók. Összességében, mégis többet vártunk a szezon első napjától. Lógó orral és megtépázott önbizalommal ültünk be kocsinkba, hogy hazafelé vegyük az irányt.



Utunk a Duna vonalán vezetett végig, így hirtelen ötlettől vezérelve felvetettem Janinak, hogy mi lenne, ha leugranánk egy útba eső holtág partjára szerencsét próbálni, hiszen sötétedésig van még egy bő fél óránk. Ahogy begördültünk az ősfákkal körülölelt érintetlen Duna szakasz szélére, egyszeriben valami elképzelhetetlen nyugalom és lelki béke kerített hatalmába. Gyermekkoromban rengeteget horgásztunk itt faterral és igen szép zsákmányokat adott nekünk, ez az egyik végén nyitott Duna ág. Szerencsére a táj sokat nem veszített szépségéből a régmúlt idők óta. Mozdulatlan víztükör, fás rengeteg, madárcsicsergés és a fákon hancúrozó mókusok nesze... ez minden amit egy, a városból hétvégén menekülő horgász kívánhat magának.





A süppedős, sáros parton egymást érték a kristálytiszta vízbe dőlt fatuskók és bokrok, remek búvóhelyet kínálva az ívás után fedezéket kereső csukáknak. Egy réz színű „Ottó bácsi” -féle „Lutra” támolygót akasztottam harapás biztos előkém kapcsába és megkezdtem az akadók szélének sematikus letapogatását. Szinte centiméterekre táncoltattam a tompán villogó fémdarabot a horogmarasztaló ágaktól, tudván, ha lapul csuka a sűrűjében, a hulló falevél technikával életre keltett támolygó biztosan kicsalja majd rejtekéből a falánk útonállót. Ez az a csukapergetési módszer, amit igazán élvezek, mikor nem a drága műcsalikat cserélgeti az ember a tuti törések fölött, hanem utána megy a halnak és megkeresi azt, a holtág sűrű rejtekében csatangolva. Egy ilyen cserkelős vadvízi pergetéssel tízszer többet lehet megtudni a csukák viselkedéséről, mint a ragadozókkal alaposan telepakolt intenzív vizeken. Most újra úgy horgásztam, mint ahogy gyermekkoromban sajátítottam el a pergetés fortélyait...





Tíz perc dobálás után két vízbe borult fa koronája közé értem. Szinte érzetem a csukát a tökéletes ragadozó tanya rejtekében. Mélyre engedtem a vasat, és óvatos pöccintésekkel emeltem meg, majd hagytam kissé alá hullani, hogy közvetlenül a fenék fölött kellesse magát. Egyszeriben valami megütötte műcsalimat és én rögtön reagáltam, de nem akadt halba hármashorgom. Nem voltam biztos benne, hogy ragadozóval van e dolgom, vagy talán akadóhoz, töréshez ért műcsalim, de istent kísértve újat dobtam és megismételtem a műveletet, mire egy határozott, energikus rántást éreztem botom spiccén. Bevágtam és valami nagy irammal indult meg odalent, zsinórom csak úgy szelte a jéghideg vizet. Lám, mégis lapult valaki az ágak között, megérzésem nem csalt ezúttal sem...





Pillanatok alatt felszínre erőltettem zsákmányomat, hiszen a két vízbe bedőlt fa koronája között nem sok játékterem maradt. Egy gyönyörű vadvízi csuka farka csapta szét a felszínt lábaim előtt, majd nagy erővel indult meg a jobb oldali akadó felé, hogy a jól beállított harci fék ellenére is, hüvelyujjammal rá kellett fékeznem a dobra. Erre ellenfelem ezúttal a baloldali tuskó felé vette az irányt és nekem ismét fékeznem kellett tempóján, hogy megállítsam a megvadult fenevadat. Beletelt jó pár percbe, mire a rövid pórázon tartott dunai csuka kitombolta magát, hogy grippemmel egy határozott mozdulattal fogságba ejtsem. Boldogságom leírhatatlan volt, egy gyönyörű, 2,14 kilós csukát tarthattam a kezemben. Már nem is emlékszem mikor fogtam utoljára ilyen szép krokit az öreg Dunán. Szememben többet ér egy ilyen, természetes vízen horogvégre csalt zsákmány, mint akár egy intenzív tavon fogott hatkilós. Óvatosan helyeztem vissza a vízbe, hogy pár pillanatnyi bambulás után, újra befúrja magát a közeli akadó kusza mélyébe.





Nagy önbizalommal folytattam a víz korbácsolását, bár tudtam, már csak néhány percem maradt alkonyatig. Talán hat akadóval arrébb éppen kiemelni készültem kanalamat, mikor egy hatalmas csuka fordult utána a felvillanó prédának. Sajnos elhibázta, pedig a fejének méretéből ítélve ez bőven túl járhatott három kilón is. Újra már nem sikerült előcsalni ágas-bogas birodalmából, pedig micsoda trófea lett volna... de ne legyünk telhetetlenek, nem lehet mindig minden halat megfogni. Lassan elsötétedett a táj és mi útra keltünk. Hihetetlen fordulatot tartogatott számunkra az év első csukázása, hiszen vert helyzetből is sikerült emlékezetesbe fordítani ezt a kalandot.



És hogy milyen tanulságokkal szolgált ez a fordulatos nap? Hát, nem mindig a könnyebbnek látszó út hozza meg végül a sikert... van, hogy a tuti lehetőség cserben hagy, és az utolsó szalmaszálba kapaszkodva tudjuk felküzdeni magunkat a csúcsra. További tanulság, hogy bár egyre több instant sikerélményt kínáló csukás tó közül válogathatunk, mégis ezekkel a lehetőségekkel, egy cserkelő horgászattal utolért vadvízi ragadozó horogvégre kerítése össze sem hasonlítható élmény. Csatangolni a szúrós gazban, süppedős avarban, vagy sárban, keresni a rablóhalat akadótól akadóig bandukolva. Beszívni az ártéri erdő sűrű, friss levegőjét... igen, ez minden, ami számomra a pergetést jelenti!