Tizennyolc és fél...

Nem tudom mások hogyan vannak vele… különös dolog az, az ember életében amikor tudja mi fog történni. Vannak a világon bizonyított, mégis az ember által - egyelőre legalábbis –megmagyarázhatatlan jelenségek. Ilyen pl. a telepátia, amikor valakire szeretettel gondolunk és a legnagyobb természetességgel vesszük tudomásul, hogy a pillanat erejében a bennünk megfogalmazódott másik ember már mobilunk képernyőjéről néz ránk, mert úgy érezte éppen abban a pillanatban kell telefonálnia. Avagy elegendő az anya – gyermek kapcsolatra gondolni, hiszen az édesanya megérzi, ha valami rossz történik a gyermekével, ugyanakkor az erős pozitív érzelmeket is képes érzékelni akár a messzi távolból is. Megérezhetjük ha a kutyánk beteg, ha valaki a családból balesetet szenved, ha valami kivételes fog velünk történni, vagy ha a szerelmünk ránk gondol.
Éppen ebbe a kategóriába esik az a helyzet is, amikor a horgász már a cselekmény tényleges megkezdése előtt is tisztában van azzal, hogy zsákmánnyal, vagy a nélkül fejezi majd be a horgászatot. A zsákmányszerzés biztos tudata az úgynevezett extraszenzoros percepció, csak mert ha az ember valamit nem ért, hajlamos még bonyolultabbá tenni azt. Tulajdonképpen érzékszervi közreműködés nélkül létrejött észlelésről van szó. Vitatott kategória. Ritkán sajnos, de velem is előfordul. Ez az érzés kivétel nélkül csak akkor jelentkezik, amikor az ember egyedül van. Eggyé válik a természettel, a folyóval. Nem tudattalan, hanem nagyon is összpontosított kívülről passzívnak tetsző, mégis egy határozott érzésben megformálódó izgalmi állapot, egy nyugodt fegyelmezett viselkedés keretein belül. Ami szívszorító, hogy abszolút uralhatatlan. Jogosan tehetnénk fel a kérdést: miért horgászunk akkor is, amikor nincs meg ez az érzésünk? Talán csak azért, mert mindig arra vágyunk, hogy eljöjjön. A feleségem egyszerűen kényszerességnek nevezi. Végül is igaza van, de az életre amúgy is jellemző, hogy valamit úgy lássunk igazán szépnek ha tökéletlen és inkább legyen hal, mint mondjuk rendmániám. Így tehát horgászom, néha legalább halszagú lehetek és ez már úgy is elégedettséggel tölt el hiába - ha tudtam, hogy az lesz amit szeretnék, vagy akár ha nem.

Ezt a nyarat a Körösön töltöttem félretéve minden más egyéb tennivalót és sorozatos kudarcokkal csúfolhattam magam, mert minden igyekezetem ellenére legtöbbször üres szákkal kellett visszatérjek a szocialista horgász és egyben munkásember remekbeszabott produktumán, vagyis egy zöld és így szezon végére már nem kissé rozsdálló vascsónakomon a kikötőbe. Halat én ugyan nem láttam embernél, de a horgásztársak, hej, nagyokat mondtak ám. 150 – 200 ponty így az egyik. Avagy, tizennyolc és fél kilós b…meg – mondta utolsó estéim egyikén egy sötétben nem túlságosan, világosban annál inkább feltűnő horgásztársam kifeszítve szemöldökeit erős hangsúllyal arra a tizennyolcra és utána hosszú hatásszünet, hogy tényleg felfogtam - e. Fel én, ajaj! Hittem is meg nem is, de titkon bízom benne igaz lehet. Sokat tanultam például a horgász-rasszizmusról. Oda menjél, ahol a cigány van. - Hallhattam a tanácsot. Ott eszik a hal. Ők aztán tudják. Mondja az irigy magyar az üres szák mellől. Bár kétségtelen tény, hogy már régidőkben is külön mestersége volt a cigány embernek a halfogás területén. Herman Ottó így ír erről: „Nincsen az a vidra, amely túltenne a cigányon a halászás dolgában; mert hát az a hal mintha csak a cigány számára volna teremtve.”1 Külön gyöngyszem az úgynevezett cigányhorog

ami egyébként nem más, mint a vadrózsa tüskéjéből kimesterkélt horog a csalihal hasa alá kötözve. A kishal ezzel a módszerrel sértetlen marad és napestig elél ezen a furfangon. A készség leírását így fejezi be a magyarok nagy polihisztora: „Hogy a cigány kivárja, ez természetes; mert hiszen semmi joga, tehát nem kurtítja idejét a kötelesség sem.”2 Bizonyos dolgok változnak, bizonyosak nem, egy viszont biztos ma már senki nem használja Herman Ottó cigányhorgát és az is, aki 18 és feles amurt fog, az - az ember tiszteletreméltó tudással rendelkezik és nagy mestere saját rekreációs programjainak. Szóval jártam a Köröst, mentem a bokor mellé, mentem a medertörésre, próbáltam a sekélyest, vallattam a mélységet. Egyszerűen semmi. Kukoricára semmi. Gilisztára törpe vagy paptetű. Már a feleségem is mérges volt, hát még én, amikor augusztusban kifogtam az első pontyomat ami nem volt talán még 15 centi se. A barátok csak néztek, a rokonok már nevettek. Elromlott a szűkösen összegyűjtögetett forintokból vásárolt csónakmotor. Az egy beígért hét helyett egy hónap lett a garanciás javítás. Csókolom ezúton is a gyártót és a kereskedőt. A július hopp, oda. Volt azért egy szabad hetem, ami alatt egy számomra eddig ismeretlen rovar rajzott, de olyan mennyiségben, hogy a szúnyogok elbújhattak szégyenükben, pedig nem hazudok megvolt idén a hetet egy csapásra. A jelenség, amint az később kiderült a Dunavirág (Polymitarcis virgo) imágójának nagy tömegű rajzása volt. Védett rovar, értéke 2,000 Ft. Fantasztikus élmény, de sok hallal nem kecsegtet, mivel hasonlóan a Tiszavirág rajzásánál ilyenkor is jóllakik a folyó.

Dunavirág

Augusztusban családi programok sorozata. Csak az eső kopog a csónakba. Vége a nyárnak és halat se fogtam. Eddigre a hetedik árhullám vonult le a folyón. Nem kell babonásnak lenni, hogy az ember ilyenkor elgondolkozzon. Ekkor már be kellett látnom, vége a szórakozásnak. Míg egyesek eltűnős tintával jegyzik a fogási naplót az idei szigorítások miatt, másoknak csodaszámba megy, ha van egyáltalán érvényes papírjuk, csak a halat árulják a munkatársaknak, utcabelieknek. Ezt sem szabad, de élni kell és enni kell. Nekem két területi engedéllyel, havi csónakbérlettel, egy rossz csónakmotorral másfél kiló bagolykeszegem szerepel június hónapnál az egyéb kategóriában. Elszántságom Jézuséval vetekedett és istent sem ismerve minden nap szorgalmasan jártam munka után elvégezni a végső taktikába vetett hittel történő szoktató etetést. Három kemény héten keresztül figyelmen kívül hagyva időjárást, holdállást és amennyire megengedhető volt a vízjárást minden egyes alkalmat kihasználva kb. nyolc-tíz horgászat alatt három kapást sikerült kicsikarnom a víztől és ebből két amurt szákolhattam meg. Egy hal ügyesen taktikázva két sikeres elterelési manőver után egyenesem felém vette az irányt és mire újra meglett a kontaktus a belazult zsinóron a horog egyszerűen kipattant a szájából. Jó lecke volt nekem, jó lehetőség neki. Kísérje jószerencse az útját! Itt térhetünk vissza a mondandóm elejére. Jól tudtam, hogy ott vannak körülöttem. Koromsötét volt, mégis derült égbolt, mint amilyen a kedv is azon az éjszakán. Bár elment a nagyhalam éreztem, hogy hiába is vágyom egyedül a feleségem társaságára ez most a sorsom. A küldetésem. Terv, ami megvalósulni látszik. Virág, ami kipattan és pompáját ontja. Elégedettség. Ez az ösztön által keltett hajsza beteljesülése. Kisimul az élet. Így nem volt mit tenni, mint várakozni és meg is érte, mert amint majd mind megittam az utolsó söröm, egy apró jelzéssel megindult fölfelé a kapásjelző. Erre már bemozdultam, mint Gojko Mitic.

Aztán jelentkezett, amint mondjuk a „minden horgász álma” típusú kapás határozott erős fölfelé irányuló karakteres húzással. Koppanós - e? Ki tudja, mert olyan boogie volt a kezemben, mint annak idején Fred Astaire lábában.

Két elementárisnak tűnő erő. Mondják a hozzáértők; a horgászat egy hosszú zsinór amelynek a két végén ember, valamint hal áll és mindegyik a másikat próbálja becsapni. Még jó, hogy mi nem orálisan közelítjük meg a „problémát”, mint a hal. Ugyanazt a trükköt veti be, mint az előző. Balra, jobbra és egyenesen felém. Velem nem packázol barátocskám! Ismerem a dörgést. Pillanat alatt megvan a kontakt és fullos a javából. Istenem, hogy megy. Ezért él a horgászember. Mint amikor a macska játszik az egérrel. A cica ha túl játékos kedvében van, néha búcsút inthet a vacsorájának. Nekem viszont majd három hetem, másfél zsák búza, kukorica van a hátam mögött és az a bizonyos érzés. Ez tényleg vérre megy. Küzdünk sportosan. Sőt már érteni vélem, mire mondják, hogy derekasan, mert bár harminckét éves vagyok, isten a megmondhatója a végén úgy fájt a derekam, mint a zsákoló embernek az aratás végén. Egyre rövidebb az a zsinór, már látom a testét a lámpa fényénél. Gyönyörű jószág. Bár magam látnám néha ilyen szépnek. Mindenen túlhalad ilyenkor a birtoklási vágy és csak ekkor kezdődött el az igazi bukfencesdi. Jönnek a nyolcaskörök. Végtelen – végtelen – végtelen a zsinóron megtett út, mint maga a játék és hiába a pillanatnyi megadottság látszata, a tizedik perc után is olyan kirobbanó az erő a kirohanásnál, mintha csak most kezdtünk volna bele a huzavonába. Nehéz is eldönteni, mit bír a hal, mit bír a szerelés és mit bírok én. Bár én az egészet bírom. Ilyenkor aztán nagyon. Úgyhogy mindent ki is próbálok. Erőltetem, de látom, hogy veszélyes még. Hagyom, de gond lehet belőle. Így telik az idő, csak mi nem vesszük észre ketten. Persze kicsi a szákom még mindig. Miért is vettem volna nagyobbat? Veszélyesen élek itt a bizonyíték. Hagyok esélyt a lehetőségeim elvesztegetésére is. Mindenesetre koncentrálok és a szák felé vezetem az amurt. Megugrik, amint az várható volt, de rövidülnek a körök, rövidülnek és egy óvatlan pillanatban már benne is a szákba. Félig persze. Abszolút halbarát merítő mondta az eladó a vásárláskor és ilyenkor csak ez a szólam cseng a fülemben. Olyannyira, hogy csak egy rúgás kellene és volt hal, nincs hal, de még lehet bot se. Kilóg a farka, de mekkora úristen! Szebb ez a mondat a nők szájából, de a horgásznak is érteni kell. Istennek hála megadja magát. Mozdulatlan amíg magamhoz húzom és beemelem a csónakba. Most hallom meg, hogy tombol a vérem. A két fülem helyén két szív dobog. Felnézek az égre és boldog vagyok. Csillagok – csillagok szépen ragyogjatok. Szákba helyezem és indulok haza. Egy párat még meg kell egyek, mire kiírhatom a Skodámra: „catch and release”. Vajon mennyi lehet? Tizennyolc és fél? - mosolygok magamra. Mindegy is. Tudtam, hogy jönni fog és tudom, hogy jövőre is körém úsznak a halak ha akarom. Most egy hatos, jövőre majd tizenhatos. "Minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon." - vallja Candide, amely filozófiától egész életemben kirázott a hideg, most mégis úgy érzem. Igen. Talán mégis igaza van.