Vadvízi kalandozások

Végérvényesen beköszöntött a tavasz... mit tavasz, egyből a nyárba léptünk bele már április végén. Néhány hete még vastag hó borította az utakat, most pedig egyik pillanatról a másikra perzselő nyári hőség köszöntött rá az országra. Hányan vártuk már, hogy végre elérkezzen ez a pillanat, amikor már elég csupán egy póló és egy rövidnadrág a vastag téli ruhák helyett és a fagyos hónapok alatt kifehéredett bőrünket újra kellemesen simogatják majd a meleg napsugarak. Nekünk sem kellett több, András barátommal egy közeli Duna ág, a Hárosi öböl csukáinak becserkészését vettük napirendre. Tudtam, ha fogunk halat, ha nem, ilyen pompás időben egy csodálatos vadvízi környezetben eltöltött teljes nap kielégíti majd a hosszú böjti időszak által felgyülemlett, horgászat iránti hiányérzetünket.







Hárman vágtunk neki a vadregényes tájnak egy bérelt csónakban. Lassan csorogtunk végig a part mentén, meg-megállva minden vízbe dőlt fa, vagy bokor előtt, hogy támolygó villantóinkkal végigsimogassuk az oldalukat. A hirtelen melegben megpezsdült az élet a holtágban. Itt-ott már kölyök balinok hajtották a küszöket a felszínen, békák kuruttyoltak és teknősök napoztak a vízen úszó fatörzseken. A vízmadarak is nagy lelkesedéssel hajkurászták egymást, párt keresve az elkövetkezendő időszakra. A gyönyörű természet mindannyiunkat lenyűgözött, még hódvárat is láttunk, illetve kidöntött fákat a semmivel össze nem téveszthető fognyomokkal. A tökéletes életközösségbe otromba módon gázolt bele a helyi nyugdíjas horgász, aki a frissen kihajtott ágakból ágast metszett magának bicskájával, majd miután nem talált csalija gazdára, hátrahagyva alkotását, a műveletet elvégezte a következő álláson is. Szétvetett a méreg látván, hogy egy horgászember ennyire ne tisztelje a környezetét...







Sajnos, a csukák nem voltak elemükben aznap. Míg én makacsul kitartottam a krokik horogvégre kerítése mellett, András inkább a sügéreket vette célba és „ulra light” botjával apró, bordó twistert húzogatott a meder alján. És a kitartás végül meghozta gyümölcsét... valami megütötte a bot végét és a pálca harcra hajlott kezében. Nagy meglepetésünkre se nem sügér, se nem csuka, de egy méretes dévérkeszeg ficánkolt előttünk a vízben. Barátom örömmel vette birtokba a holtág váratlan ajándékát, a bő hatvan dekás fehérhalat. Nem ragadozó ugyan, de igazi különlegességnek számít pergetett zsákmányként egy ilyen szép dévér. Megszabadítottuk a horogtól, megörökítettük a szerencsés horgászt, majd visszaengedtük társaihoz a mohó kis keszeget.





A nap további részében végigvallattuk a holtág minden rejtett szegletét, de halakkal már nem akadtunk össze. Bár, most nem halmozott minket el kincseivel a Duna ág, mégis úgy gondolom, megérte szerencsét próbálni, mert igen ígéretes lehetőségekkel kecsegtet ez a csodálatos víz az őszi szezonra. Mindannyian kellemesen elfáradva és az első tavaszi napsugarak okán némileg lebarnulva szálltunk ki a faladikból a stabil talajra. Egy mesés környezetben eltöltött kellemes nap barátok között... kell e ennél több egy ilyen hosszan elnyúló téli időszak után?





Pár héttel később jelentős árhullám vonult végig az öreg Dunán. A megáradt, zavaros víz öblökbe, betorkolló patakokba szorította a békéshalakat és ilyenkor természetesen követik őket az éhes ragadozók is. Egy ilyen befolyó patakot látogattunk meg Csabi barátommal, hátha sikerül nyakon csípni pár fenekeszeget. Naplemente előtt érkeztünk a Duna partra, éppen mikor a pontyozó kollégák pakolták a csomagtartóba zsákmányukat és hazafelé vették az irányt. Elfoglaltuk a felszabaduló állásokat, én a torkolat külső, Csaba pedig a belső felén. A zsinór végére „glavinjara” került, ami egy szerb gyártmányú, gumi külsővel borított ólom hal. A vele való horgászat hasonlít a vertikális wobblerezéshez, a fenékre kell engedni, majd szakaszosan emelgetni a műcsalit, mire az intenzív vibráló mozgást produkál.





A busák nagyon szeretik a „glavinjarát”, legalábbis ezt bizonyította Csaba esete, mikor egyszeriben egy tengeralattjárót akasztott, ami füstölve tépte le a zsinórt orsójáról, hogy alig tudta megállítani a megvadult behemótot. Természetesen, busát kiszedni ilyen érzékeny felszereléssel lehetetlen partról, így hüvelykujját a dobhoz szorítva fékezte meg a száguldozó torpedót, mielőtt az elvitte volna az összes zsinórját. Erre persze kihajlott a műcsali hármashorga és szerencsére távozott a kéretlen vendég. A parton megvizsgáltuk a viharvert műcsalit, készítettem róla néhány fotót is...



A következő akció nálam esett meg. Közvetlen naplemente előtt verte le valami UV zöld „glavinjarámat”. Mint kiderült, a tettes egy jól megtermett balin koma volt, mely teljesen behörpölte a húsz grammos műcsalit. Ellenfelem derekasan küzdött a zavaros vízben, de rajtam nem foghatott ki. Készítettünk róla pár fotót, majd útjára engedtük az első, kiló nyolcvanas májusi őnt. Csupán egy bő órát töltöttünk el a Duna partján, de úgy gondolom mégis megérte. Elégedetten ültünk be kocsinkba, hogy hazafelé zötykölődve, már a következő támadást tervezgessük az öreg folyó ellen.