Ősz van és nincs horgász aki ne tudná, ez a csukázás ideje. Mivel az időm kevés, a munka mellett nem volt alkalmam kijutni a vízre az év ezen részében, így alig vártam a megfelelő alkalmat. Össze is beszéltünk hárman, mert azt rebesgették, hogy lakhelyünktől csupán néhány kilométerre, olyan helyre bukkant egyik barátom, amit az általa ott átéltek miatt csak így neveztünk, amíg el nem jött az óra "csukaparadicsom".
Reggel 7-kor indultunk kocsival. Előző este felszereltem a botokat és minden szükséges eszközt összekészítettem, mert több csukára lehetett számítani és nagyok is várhatóak voltak. Így kellően elő kellett készülni a siker érdekében.
Sűrű nagy köd volt, így megegyeztünk, hogy óvatosan vezetek. A Sikony kertjei alatt kígyózó volt Fekete Körös partjára mentünk, ami ma az Élővíz csatorna, köztudottabb nevén a „Büdöskörös”. Nem véletlen a név, hiszen a szocializmus dicső évei óta nem csak a konzervgyár ontja bele a mocskát, de Békéscsaba megyei jogú város szennyvíztisztító telepének elvezető csatornája is ez az ág. Még élénken él bennem az élmény gyermekkorom melegebb nyarairól, amikor a csatorna közelébe értünk, olyan orrfacsaró bűz csapta meg az orrunkat, hogy az ember igyekezett elkerülni, s ha az nem ment, legalább minél hamarabb a háta mögött tudni az említett vizet. Akkoriban úgy tudtuk, nincs is benne hal, de tudtommal nem is horgászta senki. Mára főként a természet regeneráló képességének és némi telepítésnek köszönhetően remek horgászvíz kerekedett belőle, ha az embernek van hozzá gusztusa.
A halaknak végül is nincs más választásuk, mint alkalmazkodni az emberhez. Így hát nem tűnt elbizonytalanodott gondolatnak, hogy a saját excrementumunkban horgásszunk. Melegebb a víz, kevesebben háborgatják.
Fő halai közül a legnagyobb mennyiségben előforduló a kárász, de a keszegnépség is képviselteti magát. Ügyes horgász találkozhat itt sudár nyurgákkal, compó haldoktorral és olyan amurokkal amelyhez nem csak a szerelést, de a gatyát is rendesen fel kell kötni. Ragadozók közül a csuka az uralkodó, de fogható belőle sügér és harcsa is. S bár arról még nem hallottam, hogy valaki horogra kerítette, de apró elpusztult süllővel is találkoztam már. Szinte minden hal megtalálható itt, ami a Kettőskörösben, a szivattyúzás miatt.
Élővilágának külön tiszteletbeli tagja a sokáig csak legendaként emlegetett vidra, amely természetbarát emberek örömére ma már napi szintet észlelhető. A horgászok, akik kifejezetten halért érkeznek, mondhatni elcsépelten, „húshorgászok” már kisebb rajongással adóznak jelenléte miatt. Örök harc ez a civilizáció és természet között, hiszen eddigi térhódításával a vidrát majdhogynem teljes egészében kipusztította az ember szép hazánkból. Nem csoda, hiszen már Fekete István Lutráját is majd halálra kergették és talán sokunknak ezen kívül nincs is egyéb ismerete erről a vízi-tápláléklánc csúcsán álló emlősről. Rossz híre ma már bizonyított tényként csak mende-monda. Igaz akár 80-120 dkg halhúst is elfogyaszthat egy kifejlett példány, de nem fogja az 5 kilós pontyot egy kis fejhúsért épp belecsippentve a parton hagyni elrohadni, hiszen apróbb halakra vadászik és főként a beteg, lassabb egyedek teszik ki zsákmányát. 1993 óta fokozottan védett, így ha a horgász vidrával találkozik már csak lelkiismerete végett is helyesen cselekszik, ha a cókmókjáért nyúl és enged az élni és élni hagyni elvnek.
No, de kanyarodjunk vissza a történethez! Doboz település irányába közelítettük meg a helyet. Pont az erdővel szemben egy traktorút vezetett be a szántás között a ködbe sejtett horgászhelyünk felé. Leparkoltunk az autóval és gyalog vágtunk neki az ígérkező kaland további részének. Az út annyira sáros volt, hogy ésszerűbbnek tűnt a szántást választanunk a horgásztúra vezetőnk ajánlásával, mivel ő már járt ott, de mint később kiderült, még soha nem ment a szántáson. Így mivel napokig ömlött előtte az eső néhány lépés után körülbelül 10 centivel találtam magam feljebb a földtől, ugyanis a cipőmmel együtt vittem néhány frissen szántott barázdányi földet a talpamon. Hátizsák, három horgászbot. Két csukázó és egy pergető. Horgásztáska, pergetős táska. Volt nálam kéttermosznyi tea, este sütött pogácsa, papucs, szendvicsek mindannyiunk számára, egy üveg víz, fényképezőgép, messzelátó. Minden eshetőségre felkészülve kb. úgy festettem, mint egy málhás szamár. Társaim talán pontosabb megérzéseikre hallgatva jóval kevesebb szereléssel, fejenként két-két bot és apró hátizsákkal láttak neki a kalandnak.
Elindultunk befele a szántáson. Nem volt könnyű terep. Előbb utóbb eljutottunk egy olyan helyre, ahonnan már semmi nem látszott se előttünk se utánunk, csak a fehér köd. Alattunk pedig fekete sár. Egy fél órát gyalogoltunk előre. A föld szurokfekete, azon kívül a köd miatt minden falfehér mint egy’70-es évekbeli filmrészlet a jó öreg Orion Tv-ben. Túravezetőnk egy erdőt emlegetett amit már régen meg kellett volna pillantanunk, mi meg a sárban nyögve már lassan az istent. Mire majdnem feladtuk, mikor végre megláttuk a ködből halványan kibontakozó erdősávot és elértünk a Büdösköröshöz. Körbejártuk és megvizsgáltuk a lehetséges helyeket. Több apró félig kialakított horgászhely egymástól 10-20 méternyi távolságra egy „S” alakú kanyar kb. 200 méter hosszú szárában akadókkal, bedőlt gallyakon fennragadt hordalékkal, nádassal. Kissé zavarba jöttem, mivel hárman három fele vettük az irányt. A többiek tőlem ki jobbról, ki balról elfoglalt egy-egy állást. Így maradtam a helyemen kettejük között, mindenkitől kb. 50-50 méterre, hogy bármelyikükkel tudjak szót váltani, ha már nagyon egyedül érzem magam, vagy ha természetesen fognék egy halat. Be kellett látnom, hogy az ősz tényleg az elvonulás időszaka, nincs más választás, itt fogunk állni egyedül a ködben.
Sajnos mire összeszereltem a kisebbik csukázó botot rájöttem, hogy annyi az akadó a választott helyemen, hogy bedobni se tudok. Ezért úgy döntöttem összerakom a másikat, mert ha nem is sokkal rövidebb a bot, de jóval erősebb a szerelék, így akadás esetén is hamarabb megmenthető lesz. Látszott a helyen, hogy nem sokan próbálkoztak vele és az sem akkoriban történt. A fölöttem lévő akácfa ága viszont olyan sűrű és erős volt, hogy mivel ezzel a bottal se tudtam rendesen bedobni, nekiálltam a bicskámmal lefaragni a karvastagságú gallyat. Ekkor üvöltött fel bal oldali szomszédom, hogy amarrébb van egy tágasabb hely, ahol gond nélkül elférünk ketten is. Mentem zokszó nélkül. Megoldottuk a bedobást. Pista kettőt balra. Én egyet előre, egyet jobbra. Folyásirány fele tekintve én voltam délen, de épp az ellenkező irányban történtek az érdekes dolgok. Másfélórára az indulásunktól sikerült bedobni a cájgot. Boldogok voltunk. Talán a vízig való eljutás megpróbáltatásai miatt nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget, de csak a szereléket bejuttatva szenteltünk komolyabb figyelmet az áramlás sebességének. Attila állította, hogy az előző alkalommal, amikor ott járt épphogy mozdult a víz. Akkor viszont nemcsak, hogy úgy folyt, mint arcomon a mosoly, ha halat fogok de lelkiismeretfurdalás nélkül rámondhatjuk – sűrű hordaléka volt.
- Hordja a dzsuvát. - mondta is Pista tízpercenként. Szeretem ha beszél. Tökéletesen érthető és nyugtató hatással van rám a tömör velős mondanivaló..
- Hordja. - tromfoltam rá tízpercenként és le volt tudva, de ha ki nem is mondtuk, azért mindannyian sejtettük már, ez rossz ómen. Szóval hordta. Talán negyedóra sem kellett hozzá, hogy velősebb megjegyzésekre váltson, hiszen kezdett tudatosulni bennünk, nem a legideálisabb időpontban sikerült kijutnunk a vízpartra. Kapás nem jelentkezett, de az úszó gallyak, az azokba akadt vízinövények és a hátukon utazó pet palackok miatt mégis szinte egymás után kellett újradobni a botokat. A feljebb lévő kanyarban azonban folyamatosan mozgott a hal, ami azért némi reményt adott a körülmények ellenére.
Hamarosan kiderült azonban, hogy a ködös sárban való bolyongás után minden kitartásunk ellenére az Élővízcsatorna halainak kapókedvét zéróértékkel vette tudomásul a horgászbotunk. Mindennek ellenére másfél óra elteltével is reméltünk, amikor hirtelen tucatnyi vadkacsa érkezett hangos húzással a baloldali éles kanyar vizére. Ilyenkor a horgász csak néz, ha nincs kapása. Nézi a kacsát. A kacsa is nézi őt. Pista esetleg annyit mond; - kacsák. Szép pillanatok. Amíg fel nem csendült az a hang ami megpróbáltatásainkat végérvényesen sodorta a teljes kudarc irányába. Traktor - jut eszébe ilyenkor az embernek annak a tárgya, amire a hang hallatán először gondol emlékei alapján. Szóval egy traktor volt, tudtam én. Pista is valahogy így érezhette, mert azt mondta; - Zetor. Amint átéreztük a csukátlanság eme szokatlan pillanatát a kacsák közül egy hangos hápogással a levegőbe emelkedett és úgy rántotta magával a rajt, mintha egy láthatatlan cérna kötötte volna őket össze egymástól pontos távolságra. - Nézd, hogy megijedtek a Zetortól - mondta Pista. Ami eddigre már olyan egyre erősödő hanggal közeledett, hogy úgy tűnt nem is a szántáson, hanem a csatorna medrében jön felénk. Persze el is hessegettem magamtól a képtelen gondolatot, de feszült izgalommal tekintettünk a hang irányába várva a hang forrásának megtestesülését. No sokat nem is kellett várni, hogy megtudjuk mi is az, ugyanis ezt követően a sarkon befordult egy csónak és olyan zörgéssel közeledett, hogy előző képzelgésem újra megjelent a szemem előtt. Szinte láttam felszállni a föld porát és a mögötte zsákmány után kószáló, lassan lépkedő gólyákat. Egy traktor a víz közepén? Bár már láttuk a csónakot a hang mégis oly irreleváns volt a jelenséghez mérten, hogy Pista arcára tekintve megfordult a fejemben, ilyen nincs és lehet mindketten hülyék vagyunk...
A csónak egyre közeledett a fedélzetén két kékruhás emberrel KÖVIZIG munkaruhában. Nem volt mese, ez egy csónak valami olyan motorral felszerelve, amit soha nem irigyelnének meg a John Deere-nél. Belementek a lassúvízben fennakadt hordalékba. Csukafészek, - mondja a Büdöskörösön a naiv horgász. Odavan ez is, mondja a realista. - Megyünk kiveszünk két fát - mondta a bajuszos KÖVIZIG-es átüvöltve a lármát és Jónapot kívánt. - Jönnek a halak? – lassította közben a traktorhajót, hogy jól meg is forgassa azon a lábtörlőnyi helyen ahonnan ész nélkül igyekeztünk kimenteni a botokat. Pista válaszolt. Ő az öregebb. Övé a szólás joga. - Most vagyunk először, há-háá de nem úgy néz ki! - Vizünk karbantartói odébbállnak, de velük együtt a csukák is. Nézzük a vizet, ami viszi a hordalékot, úgy néz ki be sem lehet dobni a botokat. Helyzetfelmérésként megállapítom magamban, ők nyertek. Egyre keserűbb a mosoly a csukaparadicsomban. Pistáék a kihúzott cájg mellett várnak én elmegyek egyet pergetni hátha elevickélek a műcsalival az uszadékok között és mégis megtörténne a csoda legalább egy kapás erejéig. Fölfele indulok a csatornán. Szúr a kökény, szakítja a kabátom a gyalogakác. Csak nem jöttünk hiába, legalább vérzik a kezem. Persze megered az eső és innen még haza is kell menni. Búcsúzóképpen beszakítok egy villantót majd visszamegyek a többiekhez. Szótlanul pakolunk és indulunk vissza a sártengerbe. Ekkor már az utat választjuk bár iszonyú sáros, a haladás mégis könnyebb rajta. Fázik a kezünk, lila a szájunk, de megyünk lankadatlan legalább hazafelé.
Hej hiába. Róka fogta csuka, csuka fogta róka. Hazamegyek hát a kályha elé Magyar Horgászt olvasni. Ősz van, hideg és csukaszezon.
Pikó Imre
Horgász-Zóna csapat
Bejelentkezés
