A felszálló hajnalban, vártam… ezt, miért nem mondtam el akkor Neked?
Ezen tűnődtem, a víz énekelt, vállalom, így lettem személyed és a vén folyó rabszolgája…
Lehetne-e újra? Várhatnám-e megint a fénysugár hajnali ébredését Veled?
Tudom, most már késő… álmok, ábrándok és egy megszolgált, kopott halászbárka…
Ez maradt tarisznyámban… ez húzza most vállam, de hol marad ezután szép tekinteted…
Szaladjon, repüljön nyomodba most ábrándos tekintetű… bús vízi madárka!
Hozza el majd szép szemed… kedves öreg folyómból, hogy újra Veled…
És soha ne feledd majd, mit üzent a Portobellói boszorkány, Athena!
Tedd meg… törj ki a magad teremtette valóságból, hisz az utat már ismered…!”
U.i.
…Egészen biztos, most már tudom, a tétován kanyargó szelíd folyóparton egyedül voltam akkor. A rám telepedő éjszaka, mint annyiszor már előtte, furcsa gondolatokat szültek fáradt fejemben. A tüzet jól megraktam és még órákkal azelőtt gondoskodtam a megfelelő állagú és nagyságú utánpótlásról. Elővettem a még kora reggel a hűvös földbe leásott borosüvegeim és akkurátusan kinyitottam egy vöröset. Ha nekem, akkor valaki azt mondja, hogy csúf az élet, bizonyára megmosolygom… Aztán, némán ültem a pattogó tűz mellett és egyszer csak hangot halottam a lobogó tűz másik oldaláról… Közelebb húzódtam a lángokhoz, de arcom hamar kivörösödött és egész testem égett a hőségtől. Visszaültem hát a helyemre. Másnap a parázs mellett egy darab papírlapot találtam és rajta a fenti vers…
Szeretettel:
Dorian Grey
