Vérré változék a víz, amely a folyóban vala

„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala. A hal pedig, a mely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén.” Jómagam nem vagyok vallásos ember, de a fent említett bibliai sorok rémlettek fel, miközben megdöbbenve nézegetem a vörös iszap sújtotta térségről megjelent képeket, híradásokat. Lám, a Tisza után sikerült pár újabb folyót is halálra sújtanunk. Az Ajka melletti zagytározóból átszakadó lúgos folyam minden életet elpusztítva végigmarta a Torna patakot, a Marcalt, majd a már amúgy is túlterhelt Rábán át a Mosoni, végül pedig az élő Dunába ömlött. Nekünk embereknek sikerült rászabadítani egy bibliai csapást ezekre a folyóvizekre és még Isten haragjára sem volt szükség hozzá... Többed magammal aggódva vártuk, hogy a Dunába jutott szennyezés vajon milyen hatással lesz szeretett vizünkre. Négy rövid történettel próbálom körülírni, hogy mit tapasztaltam ezalatt a baljós két hét alatt hazánk legnagyobb folyóvizén.



A katasztrófa napjára terveztünk egy horgászatot Gábor barátommal az Erzsébet híd budai hídfőjéhez. Célhalunk egyértelműen a márna volt, így otromba dunai szerelékkel és sajt csalival készültünk fel a kellemes, napos péntek délutáni horgászatra. Bár a hírek teli voltak aggasztó képsorokkal, tudtuk, ha bele is kerül a Dunába a vörös halál, még több nap mire az árral lehömpölyög a budai rakpartig. A partra érve helyet foglaltunk a fővárosi folyószakasz koszos lépcsőjén és régi teleszkópos botjainkat nekiálltunk kibontogatni. A parton mellettünk egy idősebb spori horgászott a feleségével. Mire felszereléseinket beélesítettük, ő már a harmadik márnájánál tartott mindössze tizenöt perc alatt. A mindenit, ha így megy a hal, akkor csak sikerül nekünk is horogvégre keríteni pár dunai torpedót... - gondoltam.



A kapásokra nem is kellett sokat várni. Csak pár perc telt el, miután szerelékünk leért a meder aljára, már rázta is valami a bot spiccét. A márnák nagyon intenzíven ettek, de a kapás általában olyan gyorsan érkezett, hogy többnyire elszalasztottuk a megfelelő pillanatot. Új technikát kellett tehát kitalálnunk, ha meg akartuk fogni a zsivány folyami halakat. A két bot csak akadályozott minket, így fejenként egy-egy pálcát vettünk a kezünkbe és a zsinórt az ujjunk közé fogtuk. Rendkívül jól lehetett érezni, ha a hal megcibálta a damil végét. Így már sikerült megakasztani a tréfás kedvű márnákat. Az elsőt Gábor parancsolta partra, melyet olyan kiló körülire taksáltunk. A gyors horogszabadítás után már csobbant is vissza a folyóba a halacska. A mellettünk horgászó sporttársak úgy néztek ránk ekkor, mint gyújtogató a vizes szalmára. :o)





Egymás után akasztottuk a marcikat, de megszákolni közülük alig tudtunk párat. A rendkívül nehéz terep miatt szinte az összes hal akadóba rohant. Fejenként három-három márnát veszítettünk, köztük igen termetes méretűeket is. Hiába, ide sokkal erősebb és hosszabb bot dukál, jóval vastagabb zsineggel. Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat hiszen pár percenként suhintott be valamelyikünk kapást észlelve. Hogy én se maradjak hal nélkül, sikerült végül elcsípnem nekem is egy picurka marcit.





Bár a nagyobb halakat nem sikerült kiszednünk, a stratégiánk működött. Hazafelé tartva örömmel konstatáltuk, hogy ide érdemes lesz a még jövőben visszanézni. Közel is van, sok hal is van és bár a fővárosi szakaszról sose vinnék el zsákmányt, illetve a part állapota sem szívmelengető, ide mégis bármikor le tudunk ugrani kicsit horgászni munka után, ha úgy szottyan kedvünk. Egy bot elég néhány ólommal, egy kis sajttal és kész. Kell is ennél több?





A szennyezés azonban megállíthatatlanul haladt tovább, megkeserítve minden vízben lakó és vízen horgászó élőlény életét. Vasárnapra már a lúgos csóva elérte az Esztergomi szakaszt. Faterral egy őszi csukázást terveztünk erre a napra a neszmélyi holtág felső végén. Általában sosem maradunk hal nélkül ha az öbölben horgásztunk, de most ezt is meg kellett élnünk. A vízparti erdőség csodálatos őszi ruhát öltött. A fák zöld ruhájukat sárgára, barnára, vörösre váltották. Olyan békésnek tűnt a táj, mintha nem is tudna a súlyos mérgezésről ami tovahalad a környező habokban.





Rablásnak nyomát sem láttuk a holtágon. A mindig élénk víztükör most sima és csendes volt, mintha az élet kihunyt volna belőle. A vízbe tekintve azonban olyan kép tárult elénk, amit még sosem tapasztaltam azelőtt itt. Hihetetlen mennyiségű ivadék úszkált a holtág kristálytiszta vízében. A hatalmas haltömeg olyan felhőt alkotott, melyet csak a tenger alatt forgatott természet filmekben látni. Szinte egy testként mozdult az apró halakból álló raj. Egy nagy gombóc etetőanyagot alig fél perc alatt bekebeleztek a meder aljáról. Hihetetlen látvány volt ez a jelenség. Talán a ragadozók azért nem mozogtak, mert ilyen bőséges táplálék láttán elég, ha csupán kinyitják a szájukat és beleúszik a zsákmány.





Nem tudom megmondani, hogy a sok ivadék a szennyezés elől menekült e a holtágba, vagy itt születtek, de ilyet azelőtt sosem tapasztaltam. Spiccbottal próbáltunk fogni közülük csalihalnak valót, de olyan apró volt a szájuk, hogy alig bírták felvenni a horgon tekergő csontkukacot. Többségében küszöket fogtunk, de akadtak közöttük szép számmal apró balinok és csapó sügérek is. Bár, mint írtam, ragadozóval nem találkoztunk aznap, de a kellemes őszi melegben nagyon jó volt kint lenni a friss levegőn az érintetlen természetben.



Hétfőn ismét kiültünk Gábor barátommal az Erzsébet hídhoz, hátha megismétlődik az előző heti kaland. Egyetlen kapás nélkül ücsörögtünk késő estig azokon a lépcsőkön, ahol a szennyezés előtt egy nappal még hemzsegtek a halak a vízben. A parton egyetlen horgász sem fogott semmit. Zsákmánnyal egyedül én büszkélkedhettem csupán, ami egy kapitális gébből állt. Lám ennek a halnak nem árt a lúgos, vörös iszap sem. A folyó mintha kihalt volna. A part mellett óriási kecsegék, vicsegék és szilvaorrú keszegek teteme billegett a víz tükrén. Ezek az érzékenyebb halfajok adták meg először magukat a sorsnak. Pedig a politikusok és a környezetvédelmesek azt mondták, hogy nem került szennyező anyag a Dunába. Ennyi hal mégsem pusztulhatott el egyszerre végelgyengülésben... :o(





A vörös iszap katasztrófát követő egy héttel, ismét lenéztem a budai rakpartra. Reméltem, hogy a halak többsége megúszta a szennyezés okozta sokkot és ekkorra magukhoz térnek és elkezdenek táplálkozni. A Gellért téren szálltam le a villamosról és a part mentén sétáltam fel az Erzsébet hídhoz. Amit tapasztaltam az megdöbbentő volt. A kövezés mentén mindenhol haldögöket sodort a víz. Ezek azonban már nem az érzékeny kecsegék közül kerültek ki. A jóval szívósabb márnák és paducok felpuffadt teste fehérlett minden felé, amerre csak a szem ellátott. Találtam süllőt is, ami ránézésre a nyolc kilót is verte. Szívem szakadt meg érte, életem hala lett volna ha kifogom... :o( Így viszont már csak a kukacok lakomája lesz belőle. A Duna mentén hollók repkedtek fel és alá. A terített asztal láttán, még válogatni is volt lehetőségük. A tetemeknek csak a belsőségeit, illetve a szemeit vájták ki és már repültek is a következő dögöz.













Szokásos helyemre érve Jani bácsival elegyedtem szóba, akit szinte mindig itt találok a fehér híd lábánál. Sopánkodva mesélt a régi időkről, amikor még egy nap alatt húsz-harminc termetes márnát, lapát dévért, néha harcsát is tudott fogni ezen a részen. A legrosszabb esetben is sikerül három-négy kettőplusszos marcit horogvégre kerítenie. Amióta a lúg végigmarta a Dunát, szinte senki sem fogott semmit. Sajnos, komáromi barátaim is hasonló állapotokról számoltak be az ő folyószakaszukról. Ahogy a sötétség beállt, Jani bácsinak sikerült két félkilós forma kis márnát fognia, de öröm így sem látszott az arcán. Ezzel a vörös iszappal vége is lett a horgászatnak a Dunán erre az évre. - sopánkodott. Nekem a mai nap sem adott halat. Borús tekintettel ballagtam haza, hogy megírjam ezeket a sokkoló élményeket.



Nem tudom mikor ébredünk rá végre, hogy az amit az élővizeinkkel művelünk, valóságos merénylet a természet ellen. A halaknak, amik elpusztulnak, teljesen mindegy, hogy román cián, osztrák só, vagy magyar vörös iszap okozza a vesztüket. Az egymásra mutogatás helyett inkább tenni kéne érte, hogy ilyen ökológiai katasztrófa többet ne fordulhasson elő a jövőben. Minek kell még megtörténnie, hogy valaki tegyen is végre valamit? - kérdem én. Hiszen talán nem is sejtjük, hány az ajkaihoz hasonló, időzített bomba ketyeg még szeretett vizeink partján. Legyen az zagytározó, vagy hordókba halmozott galvániszap, vagy a vízbe sós pácot engedő bőrgyár, mind a mi életterünket mérgezi. Ezeket a sebeket vizeink nem fogják tudni a végtelenségig kiheverni. Csak rajtunk múlik lesznek e még a jövőben a mostanihoz hasonló bibliai csapások, vagy megpróbálunk tenni érte, hogy talán egyszer egy jobb világban élhessünk!