Tüskevár 2059., 2. rész - Meglepetésbuli Matulánál
Az első részben megismert őseinket, vagyis Ladó Gyula Tyront - a barátainak csak Légpárnás - és Pondoray “Bütyök” Boromirt, a két, jól megérdemelt nyári vakációját töltő hetedikes diákot azon a ponton hagytuk el, amikor az Európa nagy részét évtizedek óta elfoglaló mocsár egyik szögletében, a Jász beltengerben pecázgatva azt hitték, hogy soha nem látott emberevő flamingóval találkoztak, de kiderült, hogy csak István bácsi, Légpárnás nagybátyja volt az egy műflamingóval a fején. István bácsi azért applikált a fejére egy műmadarat, mert fiatal flamingót akart lőni ebédre a feleségének. István bácsi éppen azt kérdezgette a fiúktól, hogy nem látták-e, hogy ki dobhatta fejbe a nádfal túlsó oldaláról egy hörcsögöt utánzó műcsalival, amikor beszélgetés zaját hallotta meg abból az irányból Történetünk azon a ponton folytatódik, amikor a vérmes agronómus bosszúból kiszedte a rákcsapdájában csalinak használt rohasztott struccmájat, és átdobta a nádfalon.
A fiúk kérdő tekintettel néztek Légpárnás nagybátyjára. István bácsi megvonta a vállát, aztán a homlokára csapott:
“Gyerekek, én hülyébb vagyok, mint a kecskeméti törpe zebu! Itt szórakozom el az időt, miközben mindjárt kezdődik Matula meglepetésbulija.”
“Hogy micsoda??? Matula bácsi bulizik??” - kérdezte kórusban a két fiú.
“Nektek nem szólt a Náncsi?”
“Nem is láttuk két napja, még Matula bácsit sem, nemhogy a Náncsi nénit. Este compóztunk és olyan párás meleg volt az éjszaka, hogy inkább kint aludtunk a csónakban, reggelre el is vitte az aligátor a hülye Bütyök zebuszalámis szendvicsét, mert kint hagyta az ülésdeszkán” - röhögött Légpárnás.
“Nem aligátor lesz az, hanem mosómedve. Átkozott dögök, mindenhová be tudnak mászni. Már pontyozni sem lehet tőlük, mert állandóan ellopják a vödörből az erjeszteni kirakott kemény kukoricát” - füstölgött István bácsi, miközben összerakta és vízhatlan tokba dugta a sörétes puskáját.
“Szóval kitaláltuk, hogy meglepjük Matulát a születésnapján. Mindig ott eszi a fene egymagában abban a hülye kunyhóban, legyen végre egy kis társasága. Amióta rájött, hogyan lehet garnélából pálinkát főzni, annyit se látni mifelénk, mint azelőtt. Emiatt már a pákászkodást is abbahagyta, és főzni se nagyon főz magára, csak összevágja bicskával a laborhúst, aztán betolja ebédre, ahogy van, nyersen. Pedig hogy szerette régen a káposztás csíkot meg a jó passzírozott levet arapaimából! Hihetetlen, hogy a mai világban, amikor csak a Mocsárban élők ehetnek valódi húst, annyira lusta legyen valaki, hogy inkább sejttenyészetet egyen, minthogy öt perc alatt kifogjon magának egy compót vagy egy kígyófejűt!
Amikor nem vagytok itt vakációzni, nem beszélget az senkivel hétszámra, kivéve a Csikaszt. Márpedig én azt mondom, hogy Elárasztás ide, változások oda, egy huszármajom nem egészséges társaság egy embernek. Ahogy a mondás is tartja, botból beretva, majomból szalonna.
Na mindegy, a meglepetésbuli talán kimozdítja egy kicsit.”
“És kik lesznek ott?” - kérdezte Bütyök.
“Tőlünk eljön a Náncsi meg a Terka, beugranak az Elrondék a Vízőrségtől, a turistahajós Imre meg megígérte, hogy ötkor elhúz a Matula szigete mellett és megszólaltja a kedvéért a hajókürtöt. De siessünk is, mert fél öt is elmúlt már. A templomtoronyhoz beszéltük meg a randevút.”
István bácsi letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot, előhúzta a nád közé rejtett elektromos meghatású horgászkajakját, felpattant rá, a fiúk beröffentették a tutajt és már úton is voltak.
Félúton sem jártak a környékbeliek fő tájékozódási pontja, a vízben álló, beroskadt tetejű templom felé, amikor egy múzeumba illő, evezőmeghajtású facsónakot vettek észre egy sulyommező közepén.
...
Matula egyszer beszédes állapotba került a garnélapálesztől, és elmesélte, hogy az Első Vízügyes Háború idején a gátrombolás-ellenes gerillák ide, ebbe a templomba szorítottak be egy csapat vízügyi mérnököt. Az Elárasztás akkor már megkezdődött, a kis dombocskán, vagyis most már szigeten álló elhagyatott templomot víz vette körül, a szerencsétleneknek nem volt hová menekülniük. A Szárazföldi Front gerillái a mérnököktől rabolt robbanóanyaggal alá is aknázták a falakat és várták, hogy a bentiek mikor adják meg magukat.
Csakhogy nem számoltak Matulával.
“Pár évvel korábban gyüttem rá, hogy a papok az altemplomban tárolják a misebort” - mesélte az öreg az őt tátott szájjal hallgató fiúknak. “Adtak volna belőle maguktól is, de gondoltam, minek állandóan kérincsélni. Nem sokkal azelőtt újították fel a templom esővízgyűjtő ciszternáját, segédmunkásként dolgoztam is az építkezésen. Úgy nézett ki a rendszer, hogy az esővizet először a pincében kiépített medencébe vezették, hogy a papok onnan könnyen ki tudják szolgálni magukat, majd onnan egy jó félméteres átmérőjű csövön le a domb tövénél a földbe süllyesztett nagy gyűjtőtartályba. Ne tudjátok meg gyerekek, hogy a Kiürítésig hányszor másztam föl éjjelente azon a csövön a pincébe! Istenem, micsoda vörösboruk volt! Hát ahogy épp arra evezgetek és látom, hogy mindjárt felkoncolják ezeket a szerencsétleneket, egyből szembe is jutott az a vízvezeték. 9-en ragadtak odabent, mindet ki tudtam hozni szép csendben, egymás után, kivéve a Pipás Gusztit, akinek hiába mondtam mindig, hogy ezen az új klímán egyszer bele fog halni a kövérségbe. Beszorult szegény félúton, még jó, hogy az elején nem engedtem udvariasan magam elé. Mondjuk szerintem ő mentette meg az életünket, mert amikor elkezdett kiabálni, az összes katona odacsődült a templom túloldalára, hogy mi ez a kísérteties hang a föld alól, mi meg szép csöndben el tudtunk slisszolni a csónakkal a másik oldalon.”
A facsónakban két nő ült, hamarosan már azt is látták, hogy Náncsi néni és Terka néni.
“Jézus úristen, a Terka néni megműti a Náncsi néni agyát!” - hördült fel Bütyök, Légpárnás és István bácsi pedig az irtózattól dermedten látták, hogy a fiú igazat beszél. Náncsi néni a ladik középső deszkáján ült, és még abból a távolságból is jól látszott, hogy a nyitott koponyatetején tátongó nyílásból maga a véres-lucskos agyveleje kandikál ki. Mögötte állt a csónakfenékben Terka néni, egészen a barátnője fölé görnyedve és valami csipeszszerű eszközzel éppen kiemelt egy lebenyt az agyából. “Ó ez egészen olyan, mint amit Móra Ferenc egyik írásában olvastam az egykori alföldi pásztorokról, akik itt éltek a mostani Alvíz területén és ha megkergült egy birkájuk, saját kezűleg műtötték ki a férget az agyából, sima bugylibicskával, koponyalékelés után, egy horogféle eszközzel” - suttogta Bütyök. “Kussoljál!” - hörögte Légpárnás. “Böáááá” - böffentette István bácsi, aztán belehányt a beltengerbe, a felszínen maradó hányásdarabkákat pedig azonnal csipkedni kezdték a felszínen csapatokban köröző édesvízi garnélák.
“Sziasztok édeskéim” - rikkantotta Terka néni, aki időközben észvette nőket - “képzeljétek, most sikerült kiszednem az utolsó cafatot szegény Náncsi hajából. Ezt nem fogjátok elhinni: éppen indultunk sulymot szedni a Gergelynek ajándékba, amikor valami idióta megdobta szegény Nánikámat egy kéttenyérnyi büdös májjal a nádas túloldaláról. Ezek a mai kölkök tényleg nem bírnak magukkal! Pont amikor berakatta a haját a szentem! Egészen úgy néz ki a feje szegénykémnek, mint a portugál vízikutyám mindzsája, miután négyet kölykezett” - mutatott vádlón a szakácsnő struccvértől lucskos fejére. “Most hogy megyünk el a buliba?”
“Azon ne tessék izgulni, Náncsi néni” - kiáltotta át az elfojtott nevetéstől már reszkető Légpárnás - “van nálunk egy kendő, azt magára köti, a Matula bácsinak meg úgyis kiölte a szaglóidegét a garnélafarm, minket meg végképp nem zavar egy kis májszag, ugye jól mondom, István bácsi?” A főagronómus zöld arccal tétován bólintott, Légpárnás pedig lekapta az etetőanyagos vödörről a ráterített, kék csíkos kéztörlő rongyot és gombócba gyúrva átdobta a két nő csónakjába.
“Köszönöm, kedveském” - hálálkodott Náncsi néni, az álla alatt megcsomózva a kendő két sarkát, aztán Légpárnásék kötélre vették az asszonyok ladikját és indultak tovább Matula szigetéhez.
A kis vízi konvoj tündérrózsamezők, nádfalak, hinarasok, és a tájat pettyező apró sárszigetek csúcsaira rakott aligátorfészkek között kanyargott az öreg szállása felé.
“Hoppá Bütyök” - kiáltott fel egyszer csak Légpárnás - “nekünk mintha nem lenne semmilyen ajándékunk.
“Szűzmáriám, Tercsikém, nekünk is totál kiment a fejükből az ajándék emiatt a hülye máj miatt” - szólalt meg erre a tájat eddig némán, pengeszájjal, penetráns májbűzt árasztva bámuló Náncsi néni.
“Nem azt tetszett mondani, hogy éppen sulymot indultak szedni?” - kérdezte Légpárnás - “Mi lenne, ha összeállnánk és gyorsan gyűjtenénk sulymot meg fognánk neki pár csemegehalat, hátha a főzéshez is megjön újra a kedve, ha készen kapja az alapanyagot.
Köztudomású volt, hogy Matula bácsi mennyire imádja a sulyom kőkemény, sötétbarna termésének dióízű belsejét, de annyira ellustult - és a turistahajós Imre szerint mostanában olyan ingatagon ül a csónakjában - hogy sosem gyűjt magának.
“Jó ötlet” - lelkesült föl István bácsi - ha jól elosztjuk a munkát, félóra alatt megvan a felejthetetlen születésnapi ajándék! Náncsiék akkor megszedik a sulymot, Gyulám, te foghatnál gyorsan neki egy szép csukát dróthurokkal. Maradt tegnapról pár csalihalam, Bütyök, nem lenne kedved kiszedni neki szép arapaimát a Laposon? Én meg közben gyűjtök neki pár tucat kajmántojást, Húsvét óta rágja a fülemet, hogy micsoda rántottát sütött neki a Sansa.
Jókor jutott eszükbe az ajándékbeszerzés: a kis karaván egy két nádsziget között húzódó csatornából éppen egy tószerűen kiszélesedő, apró, élénkzöld sulyomlevelekkel sűrűn benőtt tisztásra ért, aminek a jobbkéz felőli oldalán egymás után sorakoztak az iszapszigetekre épített, a gólyáénál valamivel nagyobb kajmánfészkek, azok mögött pedig az a Nagylapos nevű rész terült el, ami azóta számított a beltenger legjobb arapaimás pályájának, hogy az Elárasztás kezdetén a Tisza tavaszi áradása kimosta a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kormánymegbízott magántavait, örökre megváltoztatva az Új Pannon Tenger faunáját.
Miközben István bácsi leoldott a kajakját, és elkanyarodott a fészkek irányába, a két néni máris elkezdte egy fonott kosárba dobálni a víz színén úszó barnás-feketés terméseket.
Ahogy a bivalytermetű főagronómus odaért a legközelebbi szigetecskéhez, a szakácsnő olyan hangon kiáltotta oda neki, hogy “Na ki fogja nekem felhúzni szépen a lánckesztyűt?”, mintha Szabó István még mindig az a rosszcsont kisfiú lenne, akira annyit vigyázott az Elárasztás előtti években, amikor úgysem nagyon fordul meg olyasmi a háztartásban, amit meg tudott volna főzni, így bőven volt ideje a gyereknevelésre.
István bácsi a fiúk legnagyobb meglepetésére kissé elvékonyodó hangon csak annyit mondott, hogy “igenis Náncsi néni”, azzal a horgászmellénye egyik nagy zsebéből már elő is varázsolt és gyorsan fel is húzott egy pár acélszemekből szőtt henteskesztyűt. Hamar ki is derült, hogy mekkora szerencséjére. Légpárnás még a bambusznyélre szerelt csukafogó dróthurkot kereste a tutaj tárolórekeszében, amikor a fészkek irányából tompa nyögés, majd fröcsögés zaja hallatszott, hogy a hirtelen abba az irányba forduló fiúk megdöbbenve lássák, István bácsi jobb keze helyére egy hatalmas, ráadásul veszettül összevissza csapkodó polipcsáp nőtt. Több másodpercükbe telt rájönni, hogy a főagronómusnak mégsem nőtt csápja, ellenben a jobb keze teljesen eltűnt egy kisebb, jó méteres kajmán szájában, ami cséphadaróként forgatta a farkát, miközben a bácsi úgy hadonászott, mint III. Lázár János, amikor elrendelte a Tiszántúli Sivatagi Zóna kiürítését.
István bácsi azonban, mint hamar kiderült, egészen más okból csapkodott, mint a néhai kormányzó. Örömében tette ugyanis, mivel örült volna ugyan a tojásoknak is, de - mint azt lelkesen odasziszegte az őt ijedten figyelő fiúknak - az ünnepelt még a hódszalonnás kajmánrántottánál is jobban kedveli a füstölt kajmánfarkot. István bácsi a bal kezével lefogta kicsit a vergődő hüllőt, majd a jobbjával csavart egyet odabent. “Pont jó csemegeméret” - mondta, aztán rántott kettőt, mire az állat hevesen remegni kezdett, majd teljesen elernyedt.
A villámgyors sikeren fellelkesült fiúknak se kellett több. Légpárnás a tutaj mögé kötött, ütött kopott, szörfdeszkaszerűséggel, Bütyök pedig az István bácsitól kölcsönkért horgászkajakkal indult neki.
Ladó Gyula Tyrion a deszkán állva a hurok hosszú bambusznyelével csáklyázott lassan előre, miközben irtóra koncentrálva figyelte a vizet. Bütyök jobb híján az erősebbik csukázó felszerelést vitte magával arapaimázni, a horogra tűzött, majdnem tenyeres compóval együtt. Az eresztéket a lehető legrövidebbre húzta, majd már menet közben hátraszólt István bácsinak:
“Sose láttam még arapaimát, hogy érdemes horgászni rá?
“Micsoda Nagycsatornán belüli, nyápic városi mocsárbetyár vagy te, édes fiam?!” - ámult el a főagronómus. “Szép lassan mész, nem is evezel, csak éppen hogy lökdösöd a kajakot és közben veszettül figyelsz, érted? Csak a felszínt, semmi mást! Figyelsz és hallgatózol. Ha meglátsz bármit ami baromi nagy, a felszínen táplálkozik, miközben hangosan, messziről hallhatóan szuszog és feltűnő, pirosasan erezett minta díszíti, akkor odadobod a csalihalat, és amint rányúl, azonnal bevágsz, aztán beröffented a kajak motorját és idevontatod. Értve?”
“Értve, Főnök!” - tisztelgett röhögve Bütyök, majd eltűnt a fészeksor mögött.
Légpárnás közben odaért a legközelebbi nádfalhoz. Már nem csáklyázott: a bambusznyelet a kezében tartva, meredten bámult a vizet, miközben lassan sodródott a nádas mentén. “Jól csinálod” - sziszegte felé István bácsi. “Ott állnak a csukák a nád mellett, a hínárfoltokba bújva. Amíg ki nem szúrod az első fejet, észre sem fogod venni, milyen sokan vannak alattad. Ha megvan az első fej, fogod a hurkot és szép lassan, de tényleg nagyon-nagyon lassan ráhúzod az orra irányából. Ha már úgy tíz centivel túlértél a fején és nem ugrott meg, veszel egy nagy levegőt, rámarkolsz a nyélre, aztán kirántod a vízből. Az a lényeg, hogy amint kint van, egyből borulj rá és karold át gyorsan, hogy ne tudjon kapásból visszaugrani!
Légpárnás akkor merevedett a hurokkal csukázók jellegzetesen görbe nyakú szürkegém-testtartásába, amikor Bütyök irányából hangos fröcsögés, csapkodás, majd kiabálás zaja hallatszott. Miközben Ladó Gyula Tyrion némán, szinte kővé vált testtel siklott előre a hínárfoltok között, a kajmánfészkek mögötti részen megjelent a rükvercben haladó, tolatás közben a C-alakba gürbült csukázó botjába kapaszkodó Bütyük, fülig érő szájjal. A mögötte tíz méterrel fröcsögő habtengerből pedig - a buliba készülő társaság, illetve elejtője legnagyobb döbbenetére - egy rombusz alakú pikkelyekkel borított invazív vízi ragadozó helyett egyszer csak Lajoska, a jászfényszarui vízirendőr emelkedett ki. A jelek szerint épp a két szolgálat közötti pihenőidőben lephette meg Bütyök, a jó kétméteres, nagydarab, pecsenypirosra sült rendfenntartó ugyanis a heves vergődés ellenére még mindig a gumimatracán feküdt, a testére pattogatottkukorica-szemek ragadtak és kétségbesett mozdulatokkal próbálta kigubancolni a vállig érő hajába kavarodott csukázó végszereléket, rajta a még mindig hevesen vergődő compóval.
“Mi az isten?” - kérdezte István bácsi.
“Feltűnően piros volt és a felszínen táplál-” - Bütyök itt tartott a válasszal, amikor a háta mögül olyan hangos kiáltás harsant, hogy valósággal belefagyott a szó. A két fiú, az agrónómus és a két sulymot szedegető asszony úgy fordultak egyszerre a hang irányába, mint egy csapat meglepett ürge. Hogy a látványtól ne csak az ő hajuk meredjen az ég felé.
(Vége a második résznek, folyt. köv.)
