A minap horgászfelszereléseimet pakolgatva a kezembe akadt kedvenc ólmom dobozkája. Azon gondolkodtam - ahogy kezdetben nekem sem voltak azok - talán többeknek nem egyértelműek azok a furcsának tűnő betű és számkombinációk, amik rajta feltüntetve találhatók. Készítettem ezért egy kis „magyarázó” táblázatot, ez alapján már minden bizonnyal, könnyedébben igazodhattok el például az úszóitok pontos kisúlyozásánál. Tapasztalni fogjátok, hogy gyakorta pont a legprofibb úszókra kerülnek fel ezek a jelzések… Ahol nincs megadva adat a táblázatban, ott nem találtam pontos meghatározást. A feltüntetett adatok gramm-ban értendőek. A baloldalon a különböző márkákat soroltam fel, majd utána következnek a mért adatok.

A menyhal az édesvizekben egyedüli képviselője a tőkehalféléknek. Nyúlánk testüket igen apró pikkelyek borítják. Két hátúszójuk van, a farok úszó külön áll. Állkapcsukat és ekecsontjukat kefefogazat nőtte be. A szájpadláscsontok fogatlanok. Egy bajuszszáluk van. A tarka menyhal népies nevei Herman Ottó szerint a következők; kutyahal, méhal, ményhal, nagyagyú hal, törzsökhal. Feje lapos, törzse megnyúlt, halpénzei aprók, farka oldalról összenyomott. Két hátúszója közül a második igen hosszú, az alsóúszó valamivel rövidebb, farok úszója lekerekített vagy hosszú. Bajuszszála hosszú, az elülső orrlyukak előtt 1-1 szalag alakú bajuszszála is van. Fogai az állkapocs szélén egy sorban helyezkednek el. A menyhal háta, oldala és úszói világos vagy sötét olajzöldek, gyakran feketésbarna, felhős márványfoltokkal tarkítva, torka és has úszója fehéres. Színe a korral változik. Az idősebbek mindig világosabbak.

Amikor az időjárás bekényszerít a meleg szobába - internet ide, internet oda - előszeretettel veszem le könyvespolcomról az évek alatt felszaporodó horgászattal, halakkal, természettel foglakozó könyveim valamelyikét. Az idei karácsony is hozott egy-két fagyokkal „megáldott” napot, így némi fahéjjal és szegfűszeggel elkészített forralt borral felvértezve merültem alá ismét a papírra nyomtatott irodalom klasszikus világába. Itt az I. részben, kissé rendhagyó módon, egy XVII. században íródott könyvhöz készítettem kedvcsinálót, azt remélve minél többen kaptok inspirációt az elolvasásához. Terveim szerint a további részekben a könyv érdekesebb témáit adom majd közre, itt a Horgász- Zóna „hasábjain…”

Ricsi barátomat nyár elején láttam vendégül egy tavi pontyozás alkalmával. Dunai horgász lévén, ismeretlen volt számára a terep és a módszer, mégis sikerült elcsípnie egy tizenkét és feles tőpontyot, ami élete eddigi legnagyobb fogásának bizonyult. Hatalmas élményekkel tért haza, és ígéretet tett, hogy még ebben az esztendőben visszahív engem egy hosszú hétvégére az Esztergom alatti Duna szakaszra. Már többször vendégeskedtem náluk és rendkívül különleges halakat fogtunk együtt azon a részen.

A körforgók és a támolygó villantók hosszú évek óta népszerűek a horgászok körében. Az elmúlt évtizedek folyamatos fejlesztéseivel a gyártók új csali típusok egész sorát rakták a horgászboltok polcaira, e két klasszikusnak számító műcsalit azonban nem sikerült kiszorítani a pergetőtáskákból, még mindig a csukákra vadászók első számú kedvencei!

Mondják csak süllőnek is, van aki fogas süllőnek hívja, de akad aki csak fogasozik. Ez a tiszteletteljes megszólítás azonban csak a másfél kiló feletti süllőknek dukál. A hazai sügérfélék legnagyobbra növő képviselője, a tavak, valamint a lassú és gyorsabb folyók félénk ragadozója süllő. Teste enyhén lapított, nyúlánk, az állóvizekben élők valamelyest zömökebbek. Háta szürkészöldes, inkább kékes, vagy olajzöld. A jellegzetes sötétszürke csíkok ezüstös oldalának közepéig húzódnak le, hasa szinte hófehér. Szemei nagyok, hátúszója osztott, két részből áll, a farokúszó töve finoman pettyezett. Kopoltyúfedője éles, fogazata rendkívül erős.