Lemaradtál volna az előző részekről? Itt pótolhatod őket:
Tüskevár 1. rész
Tüskevár 2. rész
Tüskevár 2059., 3. rész - A menekülő fanszőrzet
Az előző részek tartalmából: 2059-re Európa területének nagy része egyetlen hatalmas szubtrópusi mocsárvidékké alakult át, miután a felmelegedés és a szárazság miatt félig elnéptelenedett kontinens vezetése úgy döntött, rombolják le a folyók hatalmas tavaszi árhullámait úgy-ahogy kordában tartó gátakat. A Mocsár egyik öblében, a Jász beltengerben pecázik két hetedikes főhősünk, Ladó Gyula Tyrion, vagy Légpárnás és barátja, Pondoray “Bütyök” Boromir. A fiúk, István bácsival, Légpárnás nagybátyjával és két nőrokonával együtt meglepetésbuliba készülnek az öreg Matula Gandalfhoz, a Közép-Magyarországi Pákász Zrt. senior garnélaprojekt-menedzseréhez, éppen neki próbálnak csukát és arapaimát fogni ajándékba, amikor...
A két fiú, az agrónómus és a két sulymot szedegető asszony szeme úgy kikerekedett, mint István bácsi a varacskosdisznó-diétától.
A kiáltás Légpárnás tágra nyitott szájából érkezett és úgy hangzott, hogy “megvagy kroki”, majd furcsa, sercegés-csattanás hallatszott, a nagyreményű hetedikes, vagyis most már inkább nyolcadikos pedig lapos ívben, a dróthurok hosszú bambusznyelét még mindig a kezében szorongatva úgy repült át egy kajmánfészek fölött, majd csapódott a zavaros vízbe, mintha egy láthatatlan Piedone pofozta volna meg. Bütyök olyan szagot érzett, mint amikor kiskorában a tűzhely fölé hajolva gyújtotta meg a gázrózsát és tövig leégett a bal szemödöke. Légpárnás pont a látóterükön kívül, a feszek mögött ért vizet, meglepően kongó hangot hallatva, majd a kis társaság tagjait végképp összezavarva azt rikoltotta, hogy “Megvagy!”
“Ajaj, szólnom kellett volna, hogy tavaly óta mennyire elterjedt az elektromos angolna errefelé” - szakadt ki Pista bácsiból. “Szegény Gyula pont egy ilyen bestiára húzhatta rá a dróthurkot. Akkora feszültséget tud kelteni, hogy állítólag a kajmán is belekábul.”
“Tényleg már csak az hiányzik, hogy egy olyan másszon be a seggembe” - röhögött fel Lajoska, mert pont akkor sikerült kiszabadítania a hajából a compóval felcsalizott úszós csukázó készséget.
“Mekkora mázli: pont ráestem egy arapaimára” - tűnt elő Légpárnás vigyorogva a kajmánfészek mögül, egy harminc kiló körüli halat vonszolva maga után, aminek a hátából egy véres bambuszrúd állt ki.Így már egyből érthetővé vált a “megvagy!” kiáltás és a kongó hang. Az áramütés láthatóan nem rázta meg különösebben a fiút, bár a haja még mindig égnek állt.
“Tényleg, milyen hamar összejött a Matula ajándéka” - kacsintott István bácsi az eddigre odaérkező Náncsi néniékre, miközben egyetlen bozótkéscsapással lecsapta a kajmán farkát, majd ügyes mozdulattal lehúzta róla a kemény, pikkelyes bőrt.
“Az öregek csak úgy hívták, pinareszelő” - nézett Náncsi néni ábrándosan a kajmánfarokra.
“Na de akkoriban nem is élt errefelé kajmán” - vetette közbe Bütyök.
“Pina viszont annál több, édes fiam” - felelte Náncsi néni, aztán az érintettek lemosták magukról a vért, Lajoska pedig a compónyálkát, majd további öt perc evezés árán meg is érkeztek Matula lakószigetére.
Bár a klíma egyáltalán nem indokolta, a nagyjából vízilabdapálya méretű kiemelkedés közepére Matula hagyománytiszteletből rendes, fallal is rendelkező nádkunyhót épített magának a környéken régóta megszokott, négy bambusz tartóoszlopra rögzített sima esővédő tető helyett. Formabontó módon nem is függőágyban, hanem szalmazsákon aludt, bár ez most nem látszott, a kunyhó nád ajtaja ugyanis be volt zárva.
Náncsi néni óvatosan kinyitotta az ajtót, majd bekiáltott a sötétbe:
“Hahó, Gandalf, ébresztő!!! Meglepetés vár idekint!”
De nem jött válasz.
“Nincs itthon” - mondta Náncsi néni, abszolúte feleslegesen, a többieknek.
“Akkor kizárásos alapon a garnélafarmon lesz” - vágta rá Terka néni. Matula utóbbi időben felvett szokásait ismerve ezzel mindannyian egyetértettek, bár azt nem igazán értették, hogy mit keresne ott munkaidő után, de azért mindenki visszaszállt a hajójába és a vízi karaván elindult a szigettől öt perc evezésnyire eső garnélafarm felé.
A farm egy, a mocsárból finom szemű hálókkal lekerített, nagyjából két focipályányi területet jelentett, aminek a közepén egy sor úszó szökőkútszerűség húzódott, amik az egyébként meglepően igénytelen édesvízi garnélák magas oxigénigényét voltak hivatottak kielégíteni. A narancssárga bóják által kirajzolt négyzet egyik oldalát egymáshoz kapcsolt úszó pontonok alkották, rajtuk fészerszerű épületekkel, amiknek a tetejét napelemek fedték. Itt volt Matula irodája, a munkások öltözője, a tápraktár, illetve az előhűtő-feldolgozó egység, ahol a piacérett méretű rákokat méret szerint szétválogatták és hungarocell dobozokba pakolták.
“Fiúk, benéznétek az irodába?” - kérdezte István bácsi. Légpárnás a ponton mellé kormányozta a tutajt, Bütyök kiugott, majd elindult a lapostetejű bambusz kunyhó irányába. Légpárnás közben elővette a pergetőbotját, mert köztudott volt, hogy a hálók sosem zárnak tökéletesen, így a farmok környékén mindig jó esély van kipergetni egy-két potya zsákmányra leső ragadozót.
Miközben Ladó barátunk az elsőt dobta egy apró, négycentis, természetesen garnélautánzatú popperrel, közvetlenül a bójasor mellé, Bütyök már be is nyitott az irodakunyhóba.
“Itt sincs!” - kiáltotta ki a többieknek.
“Nem látsz semmit, bármilyen apró nyomot, ami arra utalna, hogy hová mehetett?” - kérdezte István bácsi.
“Nem. Nincs itt semmi, csak egy szék, egy íróasztal és rajta valami fotó, amit úgy látom, egy magazinból téphettek ki.
“És mi van a képen?”
“Á az nem érdekes” - mondta furcsán elhalkuló hangon Bütyök.
“Pontosan írd le, hogy mit látsz, minden kis részlet fontos lehet” - kiabálta István bácsi, akiről nem is tudták, hogy nyomozói ambíciókat is táplál.
“Mondom nincs rajta semmi, ami nekünk fontos lehet!” - felelte idegesen a fiú.
“Boromir!” - emelte meg a hangját István bácsi.
“Egy férfitangát viselő, szerintem barnítókrémet használó testépítő fickó áll a képen, profilból, és egy legalább hatkilós marnát tart a kezében és horgászsszokás szerint éppen megpuszilja a zsákmányt, de fura mód a száján.
Légpárnás poppere körül ebben a pillanatban szinte felrobbant a víz, mire a fiú bevágott, majd a heves, de rövid fárasztás végén egy szép, jó kettes tüdősharcsát emelt be a hajóba. István bácsi egy ideig nem kérdezett többet.
Bütyök sorra végigjárta a kajaraktárat, a darálót - a garnélák imádták az apróra szétszecskázott kutyatápot - az öltözőt és a garnélacsomagolót is, de sehol nem talált senkit.
“Lehet, hogy mégis horgászik?” - kérdezte inkább csak magától István bácsi.
“Dehát akkor bárhol lehet” - mutatott körbe Náncsi néni a végtelenbe vesző, a hőségben idegesen remegő mocsárvidéken.
“Hát azért nem bárhol” - vágott közbe Légpárnás - “amióta megérkeztünk, vagy ötször mondta el, hogy régen milyen jó pecahely volt a Kisgumis, de ma már mosómedveszart se lehet fogni rajta. Ha egyet tippelhetnék, azt mondanám, hogy ott érdemes megnézni.”
Mivel nem esett túl messze a garnélafarmtól, hőseink ismét felkerekedtek.
A Kisgumis egy két bokorsor között húzódó, hosszúkás, holtágszerű, a környéken átlagosnak számító méteresnél valamivel mélyebb vízű rész neve volt. A közepe táján aprócska púp melkedett ki belőle. Közelebb érve látták, hogy ez legalább nem teljesen hideg nyom volt, mivel a dombocska felszínét élénkpiros, fétenyérnyi köpések pettyezték, márpedig ezen a hagyományőrző környéken Matulán kívül senki sem rágott bételt, hiába futott föl már minden második fűzfára ez az agresszív futónövény és a Duna-Tisza közének vízből kiálló homokpúpjairól hiába szorította ki az akácot az arékapálma.
“Na most akkor merre?” - kérdezte éppen Bütyök, amikor Matula kunyhójának irányából rövid szirénázás harsant.
“Az Elrond lesz az. Úgy látszik, valami feltartotta, mert ötre ígérte magát. Menjünk és meséljük el neki, mi történt végül is ő a vízőr, neki kell tudnia, mit kell ilyenkor csinálni” - javasolta István bácsi, azzal visszaeveztek és -pöfögtek Matula szigetéhez.
Épp elkezdtek volna mesélni, amikor a kunyhóból olyan összetéveszthetetlen krákogás, majd egy azt követő placcsanós köpés hallatszott, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Matula időközben biztosan hazaért, hacsak nem volt végig odabent a sötétben.
István bácsi vizes kézzel hátrafésülte a haját, majd megragadta a szépen megnyúzott, rózsaszínesen csillogó kajmánfarkot. Elrond kivette a csónakból az odakészített bételcsokrot és maga elé tartotta. Bütyök, Légpárnás és Lajoska hárman emelték a dögnehéz arapaimát, Náncsi néni és Terka néni pedig jobbról-balról megragadták a sulyommal teli vesszőkosár két fülét, aztán együtt, teljes csöndben odalopakodtak az ismét némaságba burkolózó kunyhó ajtajáig.
“Egy, kettő, három” - mutatta István bácsi az ujjával, mint valami kommadósfilmben, majd bólintott és előremutatott. A társaság tagjai egymást lökdösve nyomakodtak be a keskeny ajtón, majd a verőfény után teljesen elvakulva, a korábban megbeszéltek szerint azt kiáltották, hogy “MEGLEPETÉSBULIIIIIII!!!!!”
“Nem azt mondom, hogy csókra számítottam, de ez azért talán egy kicsit erős” - jegyezte meg a még mindig vaksin hunyorgó Terka néni, mivel a vidám kórusra mindössze egy halkan eldörmögött “abdösstnfszt” volt a válasz a szemközti sarokból.
Aztán már nem mondott semmi többet, csak nagyra tátotta a száját.
A sarokból ugyanis az anyaszült meztelen Matula tűnt elő, kigúvadt szemmel meredve az ünneplő társaságra.
“Te régen nem voltál ilyen szőrös, Gandikám” - szólalt meg végre Náncsi néni, a többiekhez hasonlóan elkerekedett szemmel bámulva Matula döbbenetesen bozontos ágyékát. “Honnan testzik tudni,” - kérdezte Légpárnás, amikor is Matula fanszőrzete leugrott a helyéről és hangosan makogva kirohant a kunyhó ajtaján.
“Ezen a nyáron többet tanultam az életről, mint egész eddig összesen” - mondta Bütyök, majd Terka néni karjaiba ájult.
