Amikor azt hisszük, hogy egy horgászmódszert már megtanultunk, és igazán profi alkalmazói lettünk, mindig jön egy megmagyarázhatatlan törés, ami merőben megváltoztatja az addigi rutint. A bevált csalik, és a begyakorolt mozdulatok egyszer csak cserbenhagynak, nem jönnek az eredmények, elbizonytalanodik az ember. Van egyáltalán hal a vízben? Tesszük fel a kérdést. Ha szerencsénk van, rájövünk hamar a megoldásra, de sok esetben csak évek múlva tudjuk meg, mit kellett volna másképp csinálnunk.

Fagyos decemberi szombaton érkeztünk meg az öreg Duna partjára Zoli barátommal. A már sokat megélt, zúzmarával borított faladik a hullámokon ringatódzva várt reánk. Gyorsan bepakoltuk felszerelésünket, beröffentettük a motort, majd célba vettük az elsőnek kiszemelt medertörést. Lassan siklott csónakunk a folyó tükrén. Bár rendkívül hideg, spiccbefagyós időt fogtunk ki, a nap mégis próbálta átmelengetni a menetszélben pirosra fagyott arcunkat. Hiába, ha a süllők egyszer az ilyen zord időjárást preferálják, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk – elmélkedtem, miközben a fagyos széltől kicsordult könnyeimet törölgetve, az elsuhanó ártéri erdő kopasz fáit csodáltam. Lassan ráfordultunk a megfelelő állásra, majd óvatosan leeresztettem a nehezéket és megvártuk, míg a ladik pozícióba állt. Kiválasztottam a megfelelőnek vélt plasztikot horgászdobozomból, majd dobásra emeltem botomat. És ebben a pillanatban elkezdődött a már régóta várt téli gumihalas süllőszezon...

Számos könyvet és újságcikket olvastam már a téli csónakos, nagy gumihalas süllőzés világáról és bár, régóta járom a tavak, folyók partját, ez idáig még nem adatott meg a lehetőség, hogy megtapasztaljam ezt a horgászmódszert a gyakorlatban. Így, egy álom vált valóra, mikor Soma barátom meginvitált egy közös horgászatra az öreg Duna hátára a legzordabb téli napokban. Már türelmetlenül vártam, hogy elérkezzen a kitűzött időpont. Alig fértem a bőrömbe, a majd kétórás úton, míg végül a rozzant volánbusz begördült a célállomás pályaudvarára. Barátom már ott várt reám. Egy gyors kanyarral elugrottunk a csónakért és egy röpke óra után már ringatóztunk is a fagyos habokon. Csak úgy pattogott úszó alkalmatosságunk, ahogy teljes gázzal közeledtünk az ígéretes árkok, gödrök felé. Az ébredező hajnali táj csodás bíbor színekben pompázott. Egyszerűen nem tudtam betelni a természet varázslatos látvánnyal.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy éves horgásznaptáramban az egyik legnagyobb kihívást jelentő időszakot a nyári, dunai wobbleres pergetés jelenti. Szinte minden év más és más, újra kell tanulni, értelmezni a módszert. A folyó viselkedése és az időjárás nagyban határozza meg a rablóhalak viselkedését. Más-más vízállásnál, más-más kövezések tartják a halat. Figyelembe kell venni a közelgő árhullám érkezését, a víz zavarosságát, a napszak fényviszonyait és ennek függvényében kell kialakítani a stratégiát. Amennyiben a megfelelő helyen vagyunk, akkor sem garantált a siker, hiszen ki kell tapasztalni a megfelelő vízmélységet, ahol a süllők, balinok táplálkoznak és bizony a műcsali színe, mozgása sem közömbös. Ha minden mozaikkocka a helyére került, akkor a fogás sem marad el, de az ide vezető tanulási folyamat években mérhető. Ahogy a horgászemberre folyamatosan ragadnak a tapasztalatok, a helyes megérzések és a jó ütemben meghozott döntések száma egyre növekszik. Tehát, a folyóvízi wobbleres pergetés egyet jelent a változó körülményekhez való dinamikus alkalmazkodással és ez benne a csodaszép. :o)

Normális ember a tél beálltával visszavonulót fúj és a meleg szoba biztonságos rejtekében rendezgeti, tisztíthatja az év során megkopott felszerelését. Jómagam azon kevesek közé tartozom, akik önsanyargató módon télen sem rettennek vissza a horgászás kihívásától, hiszen a fagyos hónapok is lehetőséget nyújtanak rá, hogy a megfelelő módszerrel megtaláljuk az ilyenkor még táplálkozó folyami ragadozókat. Persze az ilyen vállalkozás néha a józan ész határait súrolja, vagy messze túl mutat azon, hiszen nem ritkán mínusz tíz-tizenöt fokos, csontig hatoló hidegben kell helyt állni a falatnyi sikerhez...