„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala. A hal pedig, a mely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén.” Jómagam nem vagyok vallásos ember, de a fent említett bibliai sorok rémlettek fel, miközben megdöbbenve nézegetem a vörös iszap sújtotta térségről megjelent képeket, híradásokat. Lám, a Tisza után sikerült pár újabb folyót is halálra sújtanunk. Az Ajka melletti zagytározóból átszakadó lúgos folyam minden életet elpusztítva végigmarta a Torna patakot, a Marcalt, majd a már amúgy is túlterhelt Rábán át a Mosoni, végül pedig az élő Dunába ömlött. Nekünk embereknek sikerült rászabadítani egy bibliai csapást ezekre a folyóvizekre és még Isten haragjára sem volt szükség hozzá... Többed magammal aggódva vártuk, hogy a Dunába jutott szennyezés vajon milyen hatással lesz szeretett vizünkre. Négy rövid történettel próbálom körülírni, hogy mit tapasztaltam ezalatt a baljós két hét alatt hazánk legnagyobb folyóvizén.

Idei első sikeres márna horgászatom után már türelmetlenül vártam a következő találkozást ezekkel az ádázan küzdő folyóvízi harcosokkal. Úgy terveztem, hogy az augusztust javarészt a márnák becserkészésére szánom rá, de nem oly módon, hogy egy előzőleg halat adó helyre ráülök, hanem minden horgászat alkalmával új helyszínen teszem próbára szerencsémet, ezáltal mind jobban megismerve a halfaj szokásait. A betonba zárt fővárosi Duna szakasz után választásom egy sóderos, kavicsos, vadregényesebb területre esett, ahol Dani barátom a korábbi években rendkívül szép halakat segített partra. Az évek óta tervezett közös pecának végül most jött el az ideje, mikor egy rendkívül szeles, borongós délutánon vonatom begördült a vasútállomás peronjára, majd gyors léptekkel vettem irányba a barátommal előre megbeszélt találkozó helyet.

Augusztus derekán újabb márna vadászatra szántam rá magamat, az évszakhoz viszonyítva szokatlanul alacsony vízmagassággal hömpölygő Duna hátán. Jani és Dani barátaimmal most ismét egy teljesen új típusú helyszínre esett a választásunk. Az általunk kiszemelt partvédő kövezés előtt egy rendkívül mély árok húzódik, helyenként tíz – tizenöt méteres mélységekkel. A zsinórok esése rendkívül meredek szögben mutatott a meder felé. Az egész olybá tűnt, mintha egy szakadék szélén ücsörögnénk kapásra várva. Biztosak voltunk benne, hogy az általunk meghorgászott árok igen szép halakat rejthet magában. Kíváncsian vártuk, vajon felfedi e titkait előttünk ez a titokzatos vadvízi mélység.

Ahogy belepetünk a nyár utolsó hónapjába, egyre inkább késztetést éreztem, hogy látogatást tegyek a fővárosi Duna partján márna fogás célzatából. Nem tagadom, az előző évben csupán soványka zsákmánnyal ajándékozott meg a folyó, de bíztam benne, hogy előbb-utóbb újra sikerül partra segítenem néhány termetes folyami harcost, mint azt a helyi erőktől is láttam már számtalanszor az utóbbi időben. Nem egyszer gyönyörű, három kiló fölötti márnákat, több kilós dévéreket húztak partra azok a sporik, akik úgy ismerik környéket, mint a tenyerüket. Az elmúlt esztendőkben igen csak hozzánőttek a szívemhez a márnák. Ezeket a csupa izom, ádázan küzdő vadvízi halakat nem lehet egy napon említeni, a beszórt tápra disznócsordaként betóduló, elhízott tavi pontyokkal. Megfogásukhoz érteni kell a Dunát. Megérezni, hogy a szélsőségesen változó folyami körülmények között, hol számíthatunk előfordulásukra. Úgy döntöttem, hogy az augusztusi hónapot nagyrész a márna horgászatának fogom szentelni, hátha kitárja előttem az öreg folyó féltve őrzött titkait…