Fagyos decemberi szombaton érkeztünk meg az öreg Duna partjára Zoli barátommal. A már sokat megélt, zúzmarával borított faladik a hullámokon ringatódzva várt reánk. Gyorsan bepakoltuk felszerelésünket, beröffentettük a motort, majd célba vettük az elsőnek kiszemelt medertörést. Lassan siklott csónakunk a folyó tükrén. Bár rendkívül hideg, spiccbefagyós időt fogtunk ki, a nap mégis próbálta átmelengetni a menetszélben pirosra fagyott arcunkat. Hiába, ha a süllők egyszer az ilyen zord időjárást preferálják, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk – elmélkedtem, miközben a fagyos széltől kicsordult könnyeimet törölgetve, az elsuhanó ártéri erdő kopasz fáit csodáltam. Lassan ráfordultunk a megfelelő állásra, majd óvatosan leeresztettem a nehezéket és megvártuk, míg a ladik pozícióba állt. Kiválasztottam a megfelelőnek vélt plasztikot horgászdobozomból, majd dobásra emeltem botomat. És ebben a pillanatban elkezdődött a már régóta várt téli gumihalas süllőszezon...

Barátommal és kollégámmal Gáborral, a Fiiish, Lunkerhunt és Westin plasztik csalikkal eredtünk a kősüllők nyomába. Hogy hogyan is sikerült a horgászatunk, azt az írásunkból megtudhatjátok!

Számos könyvet és újságcikket olvastam már a téli csónakos, nagy gumihalas süllőzés világáról és bár, régóta járom a tavak, folyók partját, ez idáig még nem adatott meg a lehetőség, hogy megtapasztaljam ezt a horgászmódszert a gyakorlatban. Így, egy álom vált valóra, mikor Soma barátom meginvitált egy közös horgászatra az öreg Duna hátára a legzordabb téli napokban. Már türelmetlenül vártam, hogy elérkezzen a kitűzött időpont. Alig fértem a bőrömbe, a majd kétórás úton, míg végül a rozzant volánbusz begördült a célállomás pályaudvarára. Barátom már ott várt reám. Egy gyors kanyarral elugrottunk a csónakért és egy röpke óra után már ringatóztunk is a fagyos habokon. Csak úgy pattogott úszó alkalmatosságunk, ahogy teljes gázzal közeledtünk az ígéretes árkok, gödrök felé. Az ébredező hajnali táj csodás bíbor színekben pompázott. Egyszerűen nem tudtam betelni a természet varázslatos látvánnyal.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy éves horgásznaptáramban az egyik legnagyobb kihívást jelentő időszakot a nyári, dunai wobbleres pergetés jelenti. Szinte minden év más és más, újra kell tanulni, értelmezni a módszert. A folyó viselkedése és az időjárás nagyban határozza meg a rablóhalak viselkedését. Más-más vízállásnál, más-más kövezések tartják a halat. Figyelembe kell venni a közelgő árhullám érkezését, a víz zavarosságát, a napszak fényviszonyait és ennek függvényében kell kialakítani a stratégiát. Amennyiben a megfelelő helyen vagyunk, akkor sem garantált a siker, hiszen ki kell tapasztalni a megfelelő vízmélységet, ahol a süllők, balinok táplálkoznak és bizony a műcsali színe, mozgása sem közömbös. Ha minden mozaikkocka a helyére került, akkor a fogás sem marad el, de az ide vezető tanulási folyamat években mérhető. Ahogy a horgászemberre folyamatosan ragadnak a tapasztalatok, a helyes megérzések és a jó ütemben meghozott döntések száma egyre növekszik. Tehát, a folyóvízi wobbleres pergetés egyet jelent a változó körülményekhez való dinamikus alkalmazkodással és ez benne a csodaszép. :o)

Amikor a fogcsikorgató hideg a legtöbb horgászt a meleg szobába kényszeríti, amikor a vastag hópaplan a tájat fehérbe – szürkébe öltözteti, az igazi megszállottak akkor sem tétlenkednek, hiszen amíg a Duna nem zajlik, mindig van hova kimenni horgászni. Persze, az ilyen kihívások kemény próba elé állítják a férfi ember tűrőképességét, de kellő felkészültséggel és némi akaraterővel minden nehézség könnyedén áthidalható. Jómagam kimondottan szeretek havas tájban horgászni. Ilyenkor úgy érzem, csak én vagyok egyedül, semmi sem moccan, minden nyugodt. Hunyorgó szememet elvakítja a havas vidékről visszaverődő fény, ahogy a folyó parti lehetőségeket vizslatom. Ilyenkor érzem igazán átfagyott végtagjaimban a meleg vér lüktetését, azt hogy élek. Igen, újra itt vagyok és ilyen embertelen körülmények között is átérzem a természet minden rezdülését...