„Ez a harc lesz a végső!” - dúdolgattam magamban, a még gyerekkoromban, utolsó generációs úttörőként tanult dallamokat, miközben a látóhatáron lassan feltűntek a bokodi hőerőmű óriás, piros-fehér sávos kéményei. Amikor ide érkezik az ember, mintha egyszeriben a régmúlt szocialista időkbe térne vissza. Az egész tavat belengi az iparosodás és az urbanizáció érzése, ahogy elhaladunk, az annak idején még a bányákból csencselt gerendákból megépített, vízen álló kunyhók hada mellett. Az erőmű kifolyójához érve nagyot dobban a lakótelepi ember szíve, hiszen a betontól betonig kijelölt horgászterület ismerősként köszönti a szürke falakhoz szokott horgászt. És ez most nem az irónia helye. Ennek a mesterséges környezetnek is van egyfajta bája, akár az ősvadonnal körülölelt természetes vizeknek. Nem rosszabb itt horgászni, nem jobb, csupán egyszerűen más.

A minap egyik horgász ismerősöm arról panaszkodott, hogy a Tisza bizonyos részein lehetetlenség pergetni, mert állandóan hatalmas busatestekbe akad a könnyű pergető cucc műcsalija. Egyből megkérdeztem a sráctól, hogy akkor miért nem busára horgászik, ha annyi van ott belőle. Válasza a szokásos volt: „Én nem szoktam gereblyézni!”

Idén a tél nagyon nehezen adta meg magát. A zord januárt egy havas február követte és hiába merészkedtünk ki többször a Duna partjára halfogás reményében, a húsunkba maró jeges szél pár óra alatt felőrölte ellenálló képességünket és zsákmány nélküli megfutamodásra késztetett minket. Nem lévén eszkimó ez a jeges időjárás közém és legkedvesebb időtöltésem közé állt. Türelmetlenül vártam az első tavaszi napsugarakat, melyek áthatolnak a vastag téli ruházaton és hamis hőérzetet keltve kicsalogatják az embert a vizek partjára. Még javában a tél utolsó havát mutatta a naptár, amikor úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget és még a süllő tilalom kezdete előtt meglátogatom az előző idényben még oly sok fogas ragadozót rejtő Által eret.

Egy kedves olvasónk küldte a lenti élménybeszámolót.

„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala. A hal pedig, a mely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén.” Jómagam nem vagyok vallásos ember, de a fent említett bibliai sorok rémlettek fel, miközben megdöbbenve nézegetem a vörös iszap sújtotta térségről megjelent képeket, híradásokat. Lám, a Tisza után sikerült pár újabb folyót is halálra sújtanunk. Az Ajka melletti zagytározóból átszakadó lúgos folyam minden életet elpusztítva végigmarta a Torna patakot, a Marcalt, majd a már amúgy is túlterhelt Rábán át a Mosoni, végül pedig az élő Dunába ömlött. Nekünk embereknek sikerült rászabadítani egy bibliai csapást ezekre a folyóvizekre és még Isten haragjára sem volt szükség hozzá... Többed magammal aggódva vártuk, hogy a Dunába jutott szennyezés vajon milyen hatással lesz szeretett vizünkre. Négy rövid történettel próbálom körülírni, hogy mit tapasztaltam ezalatt a baljós két hét alatt hazánk legnagyobb folyóvizén.

Alig vártuk a tavaszt! Emlékszem a kollégáimmal már lázasan tervezgettük az első közös horgászatot a munkahelyen. Kávé szünetekben vagy épp az autóban ülve ecseteltük egymás szavába vágva a lehetséges helyszíneket és módszereket! Hiába, na, ilyenek vagyunk mi horgászok! Ha a hőmérő higanyszála már kicsit is fentebb kúszik és a mostoha jégpáncél eltűnik a vizeinkről, akkor menni kell…