Hello! Ez itt egy elképzlet jövőben játszódó történet, amiben egy szürke kisember kétségbeesett próbálkozását olvashatjuk saját maga védelmében... Mi várhat az illegális snecizést elkövetőre, akkor, amikor már csaknem kihal a hal?
Lemaradtál a többi sztoriról? Ha van kedved belenézni a klímaváltozás utánt feltáró üveggömbünkbe, ide kattintva megteheted:
Dr. Bunyadi Attila kiadatlan horgásznaplójából 2048-ban, 1. rész
Dr. Bunyadi Attila kiadatlan horgásznaplójából 2048-ban, 2. rész
Tüskevár 2059 1. rész
Tüskevár 2059 2. rész
Tüskevár 2059 3. rész
“Kelt: Budapest, 2077. december 12.
Tisztelt Ügyvéd úr,
Ahogy élőszóban megbeszéltük, megpróbálom a lehető legpontosabban és időrendben felidézni a történteket, ami remélem, segíteni fog a megfelelő védekezési taktika kidolgozásában. Elöljáróban ismételten kérném az ügyvéd urat, hogy a levelemet, annak elolvasása és esetleges kijegyzetelése után azonnal semmisítse meg, és ami legalább ennyire fontos, semmiképpen se mutassa meg a bácsikámnak!
Az ominózus hétvége is úgy indult, mint számtalan korábbi: az előtte való hétfőn, vagyis 2077. május 13-án azzal telefonált rám a nagybátyám, egyben munkaadóm, Laponya Ferenc vállalkozó, Zalaszentlajos polgármestere, hogy igen fontos vendégeket vár. Péntek estétől vasárnap délig maradnak, életbevágó, hogy elégedetten távozzanak, tudnék-e segíteni szokás szerint.
Mondtam, hogy természetesen, mondja a részleteket.
A bácsikám előadta, hogy talán még sosem volt ennyire fontos, hogy a vendégei jól érezzék magukat.
Zalaszentlajos hiába fekszik az aránylag csapadékosnak számító Nyugat-Bakonyban, aminek egyes részein a szokásos pozsgások és invazív kaktuszfélék mellett még alacsonyabb cserjefélék is megtekinthetők, az idén összesen 50 milliméter eső esett nálunk, az is két brutális felhőszakadás formájában. Az elmúlt pár évben hasonló volt a helyzet, így annak ellenére kiszáradt a falu szinte egyetlen bevételi forrását jelentő Vadvirágos rét - a negyvenes évek elején még évi tíz-húszezer belföldi turista fordult meg nálunk a ritka látványosság miatt - hogy a falu erőn felüli költekezéssel ciszternát és öntözőrendszert épített ki.
Feri bácsi szerint az utolsó szalmaszálat az jelentheti a falunak, ha sikerül kilobbizni a Vízügyi Minisztériumnál, hogy mi is bekerüljünk a bakonybéli Regionális Lézerállomás felhőprogramjába. Mint bizonyára Ügyvéd úr is tisztában van vele, ezek az országot behálózó állomások nagy teljesítményű ionizáló lézereik segítségével heti rendszerességgel mesterséges esőfelhőket hoznak létre a kedvezményezett települések légterében. Csakhogy a technológia hatalmas energiaigénye miatt az érintett települések száma igen alacsony. Zala megyében például összesen 8 ilyen található.
Vissza is kérdeztem, hogy mekkora esélyei lehetnek egy 1200 lelkes falunak ott, ahol egy Letenye vagy Zalalövő méretű város sem kerülhetett be a lézerprogramba. Amire - erre máig szó szerint emlékszem - szó szerint azt mondta a nagybátyám, hogy “keresd a snecit”, majd az értetlenkedésemet hallva kifejtette, hogy Borjú Kálmán vízügyi miniszter szenvedélyes horgász, akit a “szákjánál fogva akar vezetni.”
Ebből őszintén szólva egy szót sem értettem, de mivel a nagybátyám egyben a főnököm és munkaadóm is, úgy tettem, mintha minden világos lenne.
A nagybátyám ezt követően előadta, hogy május 17-18-19-ére meghívta magához Borjút, illetve Borholy Endre államtitkárt, Pisze Bélát, a megyei kormányhivatal vezetőjét és Kopsa Gerzson parlamenti képviselőt, a Kaktusz Terméktanács elnökét, akiket szokás szerint “jól kell tartanunk”, ezért megkér, hogy szervezzek le nekik egy “fullextrás programot”.
Ezt már értettem, így innentől kezdve mindenben az évek alatt kialakult szokásnak megfelelően jártam el.
Mielőtt azonban folytatnám az események időrendben történő felidézését, a könnyebb érthetőség végett ejtenék pár szót ezekről a hétvégékről.
A nagybátyám 5 évvel ezelőtt vett fel a családi céghez asszisztensnek, ez idő alatt emlékeim szerint 20-25 hasonló esemény összehozásában segédkeztem neki, de ezek közül talán ha 5-6 tartozott a “fullextrás” kategóriába.
Az ilyen hétvégék korábban minden esetben arra szolgáltak, hogy megolajozzák Feri bácsi valamilyen üzleti projektjét: ez volt az első alkalom, hogy polgármesteri minőségében kért fel a szervezésre. A vendégek szinte kizárólag befolyásos megyei és országos politikusok illetve oligarchák voltak, bár a társaság színesítése végett alkalmanként meghívtunk egy-egy ismertebb színészt vagy énekest is, az elintézendő ügy fontosságának megfelelően.
A normál program jellemzően a vendégek péntek délutáni megérkezését követő fröccsözéssel indult. Nem apróztuk el, mert a nagybátyám szerint “érdemes azonnal ledobni a neutrinóbombát”, vagyis kapásból elkápráztatni őket, hogy onnantól egyfajta álomvilágban érezzék magukat. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hittem volna, hogy olyan nagykutyáknak, akik simán megengedhetik maguknak a privát motorkerékpár, sőt akár a robbanómotoros személyautó használatát is, hogyan esik le az álla, amint meglátnak egy deci frissen kitöltött szürkebarátot. De ez még semmi ahhoz képest, amikor a bácsikám teljes fapofával elővesz egy szódásszifont és mielőtt sikoltani tudnának, teletölti a poharukat!
Amióta Skandinávia középső és északi vidékeitől, illetve Észak-Kanadától eltekintve mindenhonnan kipusztult a szőlő, tapasztalataim szerint egyszerűen nincs olyan ember, legyen bármilyen gazdag, aki fel lenne készülve egy pohár valódi bor látványára. A felvizezés pedig még annak a kevésnek se jutna soha az eszébe, aki megengedhetne magának ilyesmit. Sőt nekik főleg nem! Mondtam is többször a nagybátyámnak, hogy szerintem az összes többi program felesleges, hiszen a mai világban egyszerűen nincs olyan dolog, amit egy sportfröccsel ne lehetne elintézni.
Érdekes, hogy még soha egyikük sem kérdezte meg, hogy honnan van a bor, annyira letaglózza őket az egész. Az életemre esküdtem meg, hogy nem árulom el, de Ügyvéd úr előtt természetesen nincsenek titkaim: Feri bácsi egész vagyonát két apai örökségnek köszönheti . Az apja, Laponya Tibor nem volt gazdag ember, viszont pontosan látta a jövőt, így két dolgot hagyott a fiára. Egyrészt háromszáz palack hipermarketben vásárolt bort, fehéret - rizlinget és chardonnayt - és vöröset vegyesen, másrészt egy nagy titkot. A titok az volt, hogy az öreg Laponya nem sokkal a halála előtt talált egy természetes pincét: a falu felett nyíló, közismert Róka-barlang egyik fel nem fedezett oldaljáratát, aminek, mint egy komposztáló gödör kiásása közben kiderült, a Laponya-birtok területén volt egy eltömődött bejárata. Feri bácsi szerint az apja azzal búcsúzott el tőle, hogy a bor nemsokára az ezerszeresét fogja érni. Nagy látnok volt az öreg, de ezt alaposan alulbecsülte! Idővel kiderült ugyanis, hogy a barlang mikroklímájában még a fehérborok is vígan fogyaszthatók maradnak hosszú évtizedek után is. Tibi bácsi ráadásul rá sem jött a barlang igazi titkára. Vagyis arra, hogy alig öt méternyire az általa megtalált üregtől egy jéghideg, föld alatti forrás csörgedezik benne. Méghozzá máig!
De térjünk vissza a hétvégi alapprogramhoz!
A fröccsözéstől teljesen extázisba esett vendégeket lányok fogadják a présházban. Mármint olyan lányok. Tudja, Ügyvéd úr, van, ami nem változik a klímával. A lányok beszervezése minden esetben az én feladatom. A szokásos pénteki programot - már amikor a vendégek ezek után még képesek lábra állni - mosómedvevadászat zárja. Nem egy nagy sport, annyi van belőlük, mint a nyű, főleg ha hét elejétől kezdve szoktató etetést alkalmazok háztartási szeméttel, de a teraszon ülve, egy csajjal az ölében, a másik kezében egy igazi viceházmesterrel talán Ügyvéd úr is élvezné a dolgot.
Manapság már senkinek a szervezete sincsen felkészülve a borra, így a szombati program legkorábban délben, inkább kora délután indul, méghozzá szaunázással, amiben az a pláne, hogy utána egy egész dézsányi jeges vízben hűsölhetnek a vendégek. Akik közül a leggazdagabb is maximum a hűtött párakaput ismeri, valódi fából készített dézsáról pedig ők is legfeljebb a szüleiktől hallottak.
A kuncsaftok fontosságától függően a szaunázás után megint jönnek a lányok, hogy utána egész máson lovagolhassanak a meghívottak. Méghozzá egy igazi lovon. Amióta a klíma miatt nálunk is elterjedt a cecelégy és legközelebb Lappföldön lehet lovagolni, ez is eszméletlenül népszerű programpont. Szerencsére már mindenkinek megkoptak a személyes emlékei, így észre sem szokták venni, hogy szegény vak Mári igazából lóöszvér. Nem betegség miatt vak egyébként, hanem mert a barlangban tartjuk, hogy ne kapjon hőgutát és ne csípja meg a cece.
Aztán olyan vacsora zárja a szombati programot, ami a vendégekre gyakorolt hatását nézve felér a fröccsözéssel: rablóhúsparti, valódi húsból készült nyársakkal. Ez annyira lázba szokta hozni a közönséget, hogy amióta Ludánszky püspök úr az utolsó falatért vívott harc közben pecsenyevillával átszúrta a Nemzeti Bank egyik alelnökének a kézfejét, egy órával vacsora előtt el kell zárnom a bort. Az a közönség összetételétől függ, hogy a nagybátyám elárulja-e nekik, hogy a hús a barlangban élő patkányok és denevérek révén került az asztalra.
A vendégek vasárnap reggel kapnak még egy parasztreggelit sportfröccsel, aztán mehetnek isten hírével.
A full extrás program annyiban különbözik ettől, hogy ezeknek a különösen szerencséseknek pénteken délután snecizés a program.
Ügyvéd úr gondolom most felhúzta a szemöldökét, hogy miért próbálom ilyen nevetséges módon átverni, de bármire megesküszöm, hogy az igazat írom. Pontosan tudom, hogy mire emlékezünk a Duna Napján és hogy 2041-ben száradt ki az ország utolsó természetes vízfolyása, azzal is tisztában vagyok, hogy az utolsó vadon élő halat a harmincas évek vége felé látták a Kárpát-medence területén, de mi mégis hosszú évek óta tartunk titkos horgászpartikat a legszűkebb elit tagjainak. Ha szükséges és a védelem ügyét jól szolgálja, az ügy komolyságára való tekintettel kész vagyok bizonyító erejű fényképeket is csatolni a következő levelemhez.
A titok nyitja az a forrás, amit a nagybátyám édesapja talált annak idején a barlangban, és ami némileg meglepő módon azóta is ugyanúgy csörgedezik. Mármint azon a jó másfél méteren, amit a barlang falától addig a résig tesz meg a víz, ahol aztán eltűnik a Róka-hegy gyomrában.
A zseniális ötlet a bácsikám fejében fogant meg pár évvel ezelőtt, egy finnországi üzleti útja során, amikor az ottani partnerei lazításképpen elvitték egy tavacskára snecizni. Bevallom, én sem tudtam, hogy Európa területén élnek még egyáltalán halak. Ő sem, de amint meglátta, azonnal kapcsolt. Feri bácsi logisztikában a legerősebb, így hamar kidolgozta az egészet: ha igazán fontos ember érkezik, gyorsan kiküldünk Turkuba egy speciálisan átalakított önvezetőt, amibe az akkumulátorok közé elrejtettünk egy 60X80X40 centiméteres, oxigénporlasztóval, szűréssel és hűtéssel ellátott víztartályt. Az önvi egy nap alatt megjárja az utat és ugyanannyi idő elteltével 80-120 küsszel a tartályban érkezik haza Zalaszentlajosra. Addig én megcsinálom a patakot. Az igazán nagy dobás ugyanis az, hogy a vendégeink nem valamilyen tartályban, hanem egy igazi - vagyis persze csak igazinak kinéző - természetes vizen horgászhatnak. Ehhez annyi kell, hogy a barlangi forrás vizét egy, a telek területén földbe ásott cső és egy napelemes szivattyú segítségével kivezetem a kertünkig, ahol egy durván ötven méter hosszú, az egykori Tésa patak köveivel kirakott száraz patakmeder várja a vizet. A lépcsőzetes mederben három természetesnek ható medencét alakítottunk ki, ahol a vízmélység elérheti akár az 50 centimétert is, ezek lesznek a tényleges horgászhelyek. Az alsó vége úgy néz ki, mintha a víz egy hasadékba folyna el, ahol persze egy másik cső várja, hogy az értékes vizet a kör elejéig visszaszivattyúzzuk. A patakmeder az év további 360 napján japánkertként funkcionál.
Hát nagyjából így néz ki a nagybátyám által kitalált és általam működtetett rendszer.
Végre rátérve a konkrét esetre: miután május 13-án letettem a telefont, a kialakult szokás szerint kezdtem el intézkedni. Üzentem a finneknek, majd a forrásnál megtöltött marmonkannával feltöltöttem az önvezető titkos rekeszét és útnak indítottam Turkuba. Megrendeltem a prostituáltakat.
A következő elintézendő a csontkukacok beszerzése volt. Az igazi békebeli snecizés illúziójához ugyanis hozzátartozik, hogy a vendégek azokat a klasszikus csalikat használhassák, mint a régi időkben. Amióta bezártak a horgász- és hobbiállatboltok és nem lehet csontkukacot vásárolni, ez igazán undorító feladatnak számít, ezért egyből a közmunkás tanítóra, Lehocki Ferencre gondoltam. Hétfőn délután hívtam fel azzal, hogy szaladjon el gyorsan a községi dögkútra és szedjen nekem egy jó adag csontkukacot. Lehocki budapesti származású és gyerekkorában sem horgászott, ezért egy órával később egy közel 3 méteres galandféreggel jelent meg a községházán található irodámban. Kiokosítottam, visszaküldtem és estére megvolt a krémsajtos doboznyi autentikus csalim.
Szerda este ért vissza az önvezető. Az épségben megérkezett sneciket a barlangban tárolt dézsában helyeztem el. Csütörtökön felnéztem a patkánycsapdákat, levágtam, megnyúztam és kibeleztem a zsákmányt, majd felkockáztam a húst és behűtöttem.
Pénteken nem sokkal ebédidő után, amint nagybátyám jelezte, hogy útnak indult a legtürelmetlenebb vendég, vagyis Borholy államtitkár önvije, beröffentettem a patakot. Miután lecsekkoltam a rendszert és minden tökéletesen működött, a sneciket is elengedtem. Ez kockázatos dolog, mert a 36-38 fokos nappali hőmérséklet miatt a barlang természetes hűtőhatásának ellenére is előfordulhat halpusztulás a vikend végéig. Az első néhány alkalommal éppen amiatt csak közvetlenül a horgászat előtt, egy olyan pillanatban engedtük szabadon a halakat, amikor a lányok éppen magukra vonták az ügyfeleink figyelmét. De a bácsikám szerint megérte váltani, mert igaz ugyan, hogy száz finn küsz árából kijönne egy kisebb önvi is, de a figyelmesebb vendégeket az első perctől elbűvöli a patak medencéiben meg-megvillanó küszök sci-fibe illő látványa, és nekünk végülis ez az igazán fontos.
Május 17-én pénteken ötkor megérkezett Borholy Endre, majd 6-ig a többiek, vagyis Borjú Kálmán miniszter, Pisze Béla, a megyei kormányhivatal igazgatója és Kopsa Gerzson képviselő. Borholy, Borjú és Kopsa először jártak nálunk, Pisze viszont már név szerint köszöntötte a lányokat.
A fröccsözés probléma nélkül lezajlott, a vendégek a csajoktól sem ijedtek meg, a snecik láttán pedig még Borjú álla is leesett. Hét óra tájban, ahogy a Róka-hegy oldalát megvilágította a lemenő nap, így a körülmények ideálissá váltak a tökéletes trófeafotók elkészítéséhez, kiosztottam a kétméteres spiccbotokat és a névre szóló kis csontis dobozkákat. Kopsa fogta ki az első snecit a felső medencéből, amitől annyira izgatott lett, hogy csak prosztatamasszázzsal sikerült lenyugtatni. Az állampárt ifjúsági szervezetéből érkező Borholy - aki az elején fölényeskedve nyugtatott meg, hogy “kábé minden hétvégén pecázni szokott”, valójában képtelen volt megérteni az úszós horgászat logikáját, így amikor rákiáltottam, hogy “kapása van!”, a botját reflexből úgy vágta bele a patakba, mint valami dárdát. De szerencsére nem sebesített meg senkit, a kifröccsenő vízzel ráadásul egy küsz is a partra mosódott. Ez a példány látható a bizonyítékok közé 43-as sorszámmal becsatolt fotón, amit Borholy államtitkár a “Legnagyobb magyar snecivadász” szöveggel posztolt ki egy zárt csoportba.
Nem sokkal ezután Pisze Béla éppen azzal keltett feltűnést, hogy egy frissen lecsapott ceceléggyel sikerült fogni egy szép vezérküszt, amikor minden irányból feketeruhás kommandósok törtek ránk és letartóztatták az egész társaságot, hogy másnapra én legyek a főszereplő minden létező bulvárcímlapon mint az utolsó magyar küszök kipusztítója.
Tényleg, ügyvéd úr, igaz az az idebent terjedő pletyka, hogy az egész hétvége Borjú állampárton belüli vízügyi ellenlábásainak az akciója volt, de annyira, hogy a nagybátyám eleve emiatt, az ő felbujtásukra szervezte az egészet? Ha bármi is van ebben a híresztelésben, akkor nekem harangoztak.
Kérem, a lehető leghamarabb válaszoljon és ne kíméljen. Ha bármilyen további részletre kiváncsi lenne, természetesen állok rendelkezésére, tisztelettel:
Vezér Péter
"
