Ahogy lassan véget értek a nyár hónapjai, figyelmem újra a ragadózó halak felé irányult. Vajon hol tegyem próbára a szezonban első alkalommal szerencsémet csukákra, süllőkre pályázva? Hol ütközzön műcsalim horga a falánk ragadozók csontos szájába? Hirtelen ötlettől vezérelve eszembe jutott egy Fejér megyében található bojlis tó, ahol előző tavasszal már korábban megfordultunk. Akkor tanúja voltunk pár szép süllőfogásnak, így már régóta érlelődött bennem a gondolat, talán próbát kéne tennem pergető bottal is ezen a vízterületen. Jani és Gabesz barátaimmal egy frontos, esőbe hajló hajnalon érkeztünk meg a kiszemelt tó partjára. Barátaim elsősorban pontyozásra rendezkedtek be, de én azon nyomban műcsalis dobozomban kezdtem kotorászni.

Elhatároztam, hogy néhány alkalommal felderítő túrát tartok a Budapest környéki Duna szakaszon, ugyanis akadt pár hely, amiben láttam némi fantáziát, de idáig nem volt lehetőségem meghorgászni őket. Az ilyen cserkelő pecatúrák általában hétköznapra estek és mikor lejárt délután a munkaidő, a sarokba támasztott mobil felszerelésemmel kiballagtam az előre kiszemelt helyre. Volt amelyik adott halat és akadt olyan próbálkozás is, amely betlivel végződött. Ugyanakkor semmiképpen sem mondhatóak haszontalannak a sikertelen próbálkozások sem, mert jelentős tapasztalatokra sikerült szert tennem általuk. Íme egy csokor a halban végződő történetekről és bár, most nem tudok hatalmas fogásokról beszámolni, inkább arra próbálok rámutatni ezzel a történettel, hogy ahelyett, hogy mások titkait, horgászhelyeit próbáljuk kifürkészni a interneten található képekből, próbáljunk inkább kreatívak, próbálkozó szelleműek lenni. Mert bizony a szerencse általában azok mellé áll, akik elsőként eveznek új vizekre.

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára az északi Duna partján jártam. Az előző év sikertelensége után, úgy döntöttem, hogy újra meglátogatom a régen oly szép halakat adó kövezéses pályát. A komáromi híd régi ismerősként köszöntött a vízpartra érvén és a magányos pergetés sem tartott sokáig, hiszen Gábor hamarosan csatlakozott hozzám, hogy együtt fürkésszük ki az öreg folyó titkait. Szemügyre vettük, ki mit újított felszerelésében a tél során, majd egy rövid stratégiai egyeztetés után elkezdtük vallatni a rendkívül magasan álló Duna zavaros habjait. Kíváncsian vártam, hogy a tavalyi ínség után mit sikerül fogni ebben az esztendőben a lomhán hömpölygő folyamból.

Normális ember a tél beálltával visszavonulót fúj és a meleg szoba biztonságos rejtekében rendezgeti, tisztíthatja az év során megkopott felszerelését. Jómagam azon kevesek közé tartozom, akik önsanyargató módon télen sem rettennek vissza a horgászás kihívásától, hiszen a fagyos hónapok is lehetőséget nyújtanak rá, hogy a megfelelő módszerrel megtaláljuk az ilyenkor még táplálkozó folyami ragadozókat. Persze az ilyen vállalkozás néha a józan ész határait súrolja, vagy messze túl mutat azon, hiszen nem ritkán mínusz tíz-tizenöt fokos, csontig hatoló hidegben kell helyt állni a falatnyi sikerhez...