Végre újra elérkezett az augusztus, mely számomra egyet jelent a forró nyári éjszakákat átívelő dunai feederes horgászatokkal. Imádok kint ülni a sötétben és várni, hogy valami vadul megcibálja botom spiccét, hallgatni a folyó mély, nyugodt morajlását és a városi fénybuborékból kiszabadulva csodálni a mélyfekete égboltot az ezer, meg ezer égi lámpással. Ilyenkor új életre kél az ártéri erdő. Bagolyhuhogás, denevérek röptének nesze, sündisznók, rókák csörtetése vonja magára a horgászember figyelmét. Kísérteties, kissé félelmetes, de mégis felemelő érzés részese lenni az éjszakai folyópart társas magányának, melyet csak egy-egy tova úszó sétahajó, vagy uszály által korbácsolt hullámtámadás zavar meg csupán időnként. A napkelte, az meg valami csodás jelenség. Mikor pitymallatkor az előbukó nap rózsaszínbe öltözteti a tájat és egyszeriben minden új életre kél... nos, ezért a pillanatokért érdemes élni úgy hiszem.

Javában nyár derekát tapostuk már, mikor beköszöntött hazánkba a pusztító trópusi kánikula. A hőmérő higanyszála hetekig negyven fok közelében szambázott, próbára téve embert és halat egyaránt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nehezen viselem ezt az extrém meleget, rettentően igénybe veszi szervezetemet. Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban ilyen forró nyarakat éltünk volna meg, szárazsággal és aszályokkal kísérve... talán a globális felmelegedés érezteti ilyen gyorsan hatását? Könnyen meglehet, hogy pár évtizeden belül kukorica helyett narancsot és fügét termeszthetünk földjeinken és nílusi sügérre horgászunk majd tavainkban. Komolyra fordítva a szót, meg kéne érteni ezeket a figyelmeztető jeleket és reagálni rájuk, míg nem késő. :o( Folyóink is megsínylették a csapadékhiányt. A Duna igen alacsony szinten csordogált csupán, amit nem igazán kedvelek, mert ilyen körülmények között nekem keservesen szokta adni a halat.

Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.

A nagy dunai árvíz után első alkalommal volt szerencsém a fővárosi szakaszon kergetni kedvenc halaimat, a keszegeket. Bevallom, kettős érzelmek voltak bennem, miszerint mennyire rendezte át a nagy vízhozam – és a rengetek hordalék – az előttem levő halak számát és méretét. A Hydroinfo oldalán 345 cm-es vízállást olvastam reggel, pár centis napközi áradással.

Szeptember első hétvégéjét még rászántam, egy egész éjszakát átívelő márna horgászatra a Dunán. Barátaimmal ismét egy sóderos partszakaszt választottunk, de ezúttal egy lapos részen vertünk tanyát, ahol a folyó a parttól harminc-negyven méterre is alig éri el a mellmagasságot és a húzós sodrás helyett lassan hömpölyög csupán a víz. Biztosak voltunk benne, hogy a folyami halak az éjszaka folyamán kiólálkodnak a sekélyebb részekre és szinte a part alatt, termetes márnákat és változatos keszegnépet találunk majd. Az idei márna szezon igazán szép halakkal ajándékozott meg idáig. Így bíztam benne, hogy a mai éjszakán sem maradnak érintetlenül mederfenéken pihenő horgaink és sikerül majd újra megbirkózni néhány igazán szép folyami harcossal.

Augusztus derekán újabb márna vadászatra szántam rá magamat, az évszakhoz viszonyítva szokatlanul alacsony vízmagassággal hömpölygő Duna hátán. Jani és Dani barátaimmal most ismét egy teljesen új típusú helyszínre esett a választásunk. Az általunk kiszemelt partvédő kövezés előtt egy rendkívül mély árok húzódik, helyenként tíz – tizenöt méteres mélységekkel. A zsinórok esése rendkívül meredek szögben mutatott a meder felé. Az egész olybá tűnt, mintha egy szakadék szélén ücsörögnénk kapásra várva. Biztosak voltunk benne, hogy az általunk meghorgászott árok igen szép halakat rejthet magában. Kíváncsian vártuk, vajon felfedi e titkait előttünk ez a titokzatos vadvízi mélység.