Az elkövetkezendő néhány részben, szeretnélek elkalauzolni benneteket a Duna felsőbb szakaszán található horgászhelyekre. Remélhetőleg halakkal készült közös fotókkal is tudom majd illusztrálni, hogy miért is szerettem bele a horgászat eme rendkívül izgalmas és néha meglepő „ágazatába.”

Szevasz he! Nem mész ma tűzijátékozni? - Mégy a f****m! - csíptük el ezt az életszagú párbeszédfoszlányt a Duna parti kocsma pultjánál, miközben kiváltottuk napijegyünket az általunk kiszemelt öböl területére. Szapora léptekkel hagytuk el a késdobáló dohos légterét, hogy szemrevételezzük a folyó állását. Hát igen, alig csordogált valami vizecske a mederben, ezért sok jóra nem számíthattunk. Ráadásul otthon hagytam a szerencsesapkámat is, ami biztos kudarcra ítéltette a mai napot. Szapora léptekkel közelítettük meg a kiszemelt partszakaszt. Dani barátom a jobbomon, kivel már összeszokott csapatként működünk, és Rolanddal, illetve fiával, Marcellal a balomon, kikkel először horgászok együtt ezen a borús, szeles napon. Mindannyian önbizalommal telve suhintottuk be műcsalinkat vadvízi csukák után áhítozva.

November van... A nemrég még gyönyörű sárgás, vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron eső áztatta, puha avar szőnyegként borítják az erdők talaját. A csupasz ég felé meredő fák ágai, melyekről egykor erőtől duzzadó, méregzöld levelek árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának ad estére szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét. Kései órán cipőm talpának halak kopogása töri meg csupán a csendet, ahogyan sietősen lépkedek hazafelé az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, valahol a nyár derekán, Dunai márna fogások emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra. Másnapra pecát tervezek...

Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.

A Duna folyamatos vízállásának ingadozása miatt, sajnos nem volt lehetőségem a „Folyóvízi kalandok” következő részének elkészítésére, de azért egy évadzáró menyhalazásra még tudtam időt szakítani. Előreláthatólag sajnos valóban az idei év utolsó horgászatán vagyok túl, amit karácsony előtt két nappal sikerült megejteni. A váci szakaszon elbénázott süllő nem hagyott nyugodni. Erre még rájött a horgászok által, oly gyakran érződő vérpezsgés. Mindezek ellenére, mégis spontán bekövetkezett pecának könyvelem el azt a napot, mert eredetileg erre a napra a karácsonyi nagy bevásárlás -amit szerintem egy férfinek sem kell bemutatni :) - volt tervezve. Idén mégsem volt olyan problémás, mint gondoltam. Ebből kifolyólag ara gondoltam, hogy a pár horgásztól kapott információnak -miszerint, eszik a márna a Dunán- utána kell járnom két feederrel. Felvettem a horgászruhámat és a horgászbolt felé vettem az irányt. Csontit és vörösszárnyút vettem, de etetőt nem, így a márnázás kimaradt. Persze páran most biztos hangosan mondják a monitornak, hogy miért nem ólmot raktam a kosár helyett és kész. Nekik üzenném, hogy próbálják meg, de december közepe, vége felé, hiába van jó idő a víz nincs 2 foknál melegebb. Ilyen hideg vízben, etető nélkül borítékolható a betli ténye. Kivéve, ha tudunk egy olyan helyet, ahol van kb. 4-5 méteres vízmélység és tudjuk, hogy oda „állnak” be a halak csapatokba verődve. Ha ez a két tényező hiányzik, nincs annyi kaja a világon, amennyivel oda lehet csalni a halakat.

Idén a Duna rendkívül szűkmarkúan bánt velem. Nem bővelkedem a tavalyihoz hasonló fogásokban és ez kissé elcsüggesztet. Persze nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen feladja a próbálkozásokat, így az előző heti sikeres keszegfogást követően hamarosan újra a fővárosi Duna parton találtam magamat. Bár, nagyon örültem a bőséges dévér zsákmánynak, mégis ezúttal márnát szerettem volna fogni. A tavalyi évben igencsak belopták magukat a szívembe ezek a harcos folyami békés halak, és elhatároztam, hogy idén többet foglalkozok majd a becserkészésükkel. A sors mégis úgy hozta, hogy csupán szeptemberben tudtam először célzottan rájuk horgászni.