Madár szó nélküli, ködös, párás hajnalok jelzik, bizony vége van a nyárnak. A gyengélkedő délutáni nap fénye megvilágítja, a gyönyörű színekbe öltöztetett közeli erdők és parkok, öreg fáinak megmaradt lombját. Csalafinta szél űz gúnyt a lehullott, kiszáradt, rozsdabarna levelekkel, melyek horgász bakancs alá kerülve, roppanva törnek szét... Ez az összkép sokaknak az elmúlást, a hosszú hideg tél kezdetét jelenti. Nekünk, dunai márna horgászoknak azonban ez az időszak az év csúcspontját jelentheti...

November van... A nemrég még gyönyörű sárgás, vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron eső áztatta, puha avar szőnyegként borítják az erdők talaját. A csupasz ég felé meredő fák ágai, melyekről egykor erőtől duzzadó, méregzöld levelek árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán hangoskodó éjfekete madarak hadának ad estére szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét. Kései órán cipőm talpának halak kopogása töri meg csupán a csendet, ahogyan sietősen lépkedek hazafelé az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, valahol a nyár derekán, Dunai márna fogások emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra. Másnapra pecát tervezek...

Szevasz he! Nem mész ma tűzijátékozni? - Mégy a f****m! - csíptük el ezt az életszagú párbeszédfoszlányt a Duna parti kocsma pultjánál, miközben kiváltottuk napijegyünket az általunk kiszemelt öböl területére. Szapora léptekkel hagytuk el a késdobáló dohos légterét, hogy szemrevételezzük a folyó állását. Hát igen, alig csordogált valami vizecske a mederben, ezért sok jóra nem számíthattunk. Ráadásul otthon hagytam a szerencsesapkámat is, ami biztos kudarcra ítéltette a mai napot. Szapora léptekkel közelítettük meg a kiszemelt partszakaszt. Dani barátom a jobbomon, kivel már összeszokott csapatként működünk, és Rolanddal, illetve fiával, Marcellal a balomon, kikkel először horgászok együtt ezen a borús, szeles napon. Mindannyian önbizalommal telve suhintottuk be műcsalinkat vadvízi csukák után áhítozva.

Végre újra elérkezett az augusztus, mely számomra egyet jelent a forró nyári éjszakákat átívelő dunai feederes horgászatokkal. Imádok kint ülni a sötétben és várni, hogy valami vadul megcibálja botom spiccét, hallgatni a folyó mély, nyugodt morajlását és a városi fénybuborékból kiszabadulva csodálni a mélyfekete égboltot az ezer, meg ezer égi lámpással. Ilyenkor új életre kél az ártéri erdő. Bagolyhuhogás, denevérek röptének nesze, sündisznók, rókák csörtetése vonja magára a horgászember figyelmét. Kísérteties, kissé félelmetes, de mégis felemelő érzés részese lenni az éjszakai folyópart társas magányának, melyet csak egy-egy tova úszó sétahajó, vagy uszály által korbácsolt hullámtámadás zavar meg csupán időnként. A napkelte, az meg valami csodás jelenség. Mikor pitymallatkor az előbukó nap rózsaszínbe öltözteti a tájat és egyszeriben minden új életre kél... nos, ezért a pillanatokért érdemes élni úgy hiszem.

Javában nyár derekát tapostuk már, mikor beköszöntött hazánkba a pusztító trópusi kánikula. A hőmérő higanyszála hetekig negyven fok közelében szambázott, próbára téve embert és halat egyaránt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon nehezen viselem ezt az extrém meleget, rettentően igénybe veszi szervezetemet. Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban ilyen forró nyarakat éltünk volna meg, szárazsággal és aszályokkal kísérve... talán a globális felmelegedés érezteti ilyen gyorsan hatását? Könnyen meglehet, hogy pár évtizeden belül kukorica helyett narancsot és fügét termeszthetünk földjeinken és nílusi sügérre horgászunk majd tavainkban. Komolyra fordítva a szót, meg kéne érteni ezeket a figyelmeztető jeleket és reagálni rájuk, míg nem késő. :o( Folyóink is megsínylették a csapadékhiányt. A Duna igen alacsony szinten csordogált csupán, amit nem igazán kedvelek, mert ilyen körülmények között nekem keservesen szokta adni a halat.

A harcsa horgászata már régóta piszkálta a fantáziámat, de ez idáig még nem volt alkalmam, lehetőségem komolyabban belekóstolni. Minden évben horgom végre akad ugyan két-három bajuszos, de sosem beszélhettünk tudatos, célzott harcsahorgászatról. Januári gumihalas dunai fogásom is tovább csigázta bennem az érdeklődést, mígnem megszületett az elhatározás, ezen a nyáron ellátogatunk majd a Pó deltavidékére, hátha sikerül némi tapasztalatot szerezni e számomra még járatlan ösvényeken. A felkészülés nem kis erőfeszítéseket kívánt. Kiválasztani és beszerezni a megfelelő felszereléseket, rengeteg utánajárással, keresgéléssel járt. Sokszor külön boltba kellett menni horogért, külön boltba úszóért, vagy ólomért. Az út megtervezése sem volt elhanyagolható logisztikai teljesítmény, különösen, hogy a túratársak személyében is esett némi változás még az utolsó pillanatokban is. Ám, végül felnőttünk a feladathoz és sikerült áthidalnunk minden felmerülő problémát.