Előző írásomban már említettem, hogy az általam kedvelt horgász stílus a bojlizás. Próbáltam a spicc botos horgászatot, és egyéb technikákat, de mégis a szerelék, a bot az orsó és a sokféleképpen variálható csalizási szisztéma miatt, a bojlis horgászat mellett tettem le a voksom. Minden napom rohanósan, kissé talán stresszesen is telik. Ezt legjobban talán a pontyhorgászataim ideje alatt tudom kipihenni.

Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.

Kedves horgásztársaim! Amint láthatjátok, olvashatjátok, itt a ZÓNÁN, rendszeresen frissülő magazintartalommal várunk titeket! Célunk, hogy mindenki találjon érdeklődésének megfelelő olvasmányt, legyen akár a horgászattal most ismerkedő, vagy már rutinos, tapasztalt horgászember…

A magazin oldalain időről időre folytatásos rendszerben leközlünk egy fejezetet Luis Piker horgászregényéből. A címe egyszerűen: Horgász történet. Fogadjátok szeretettel az első részt, melynek címe: 1. fejezet, melyben Bandit a világ minden baja nyomasztja, de leginkább a másnap kezdődő verseny.

Jászkunsági „gyerek” vagyok… őseim a Tisza és a Kőrösök mellett éltek. Büszkén vállalom, honnan jöttem, sőt erőt is merítek belőle minden nap. Apám Mezőtúron, a Körösök és annak holtágai mellett nőtt fel, míg anyai oldalról felmenőim, Tiszaföldváriak voltak. Ennek köszönhetően, gyermek éveimében, sokat horgászhattam a Tiszán, annak holtágaiban, a kisebb nagyobb csatornákban és persze ott volt a Kőrös… Kitörölhetetlen évek voltak, előbb mogyorófa vessző, aztán nádbot, majd jött a ruszki „teló”… A mai fiataloknak elképzelhetetlen ma már, micsoda érzés volt kézbe venni az első kétrészes üvegszálas Germina botot és Ryobi orsót…Ifjú éveimben leginkább a Tiszára és holtágaira jártunk, és ott volt nekem a kedves Zagyva, ahol a csukák mellett, gyönyörű domolykók várták a vízre „pottyantott” tücsköt…

Az elmúlt fél évben nagyon sokat gondolkodtam a pontyhorgászatot illetőleg, vajon merre, hogyan tovább… egy valamiben biztos voltam, szakítani akarok az intenzív tavakkal és nem szeretnék látni több széttépett szájú halat. Felmerült opcióként a természetes vizeken való horgászat is, de az ezzel járó, több napig kint alvós, sátorozós életmód valahogy nem illeszkedik a habitusomhoz. Őszi pergető barangolásaim során viszont felfigyeltem egy, a Vértes hegység eldugott völgyében található gyöngyszemre, a Somóhegyi horgásztóra, ami bár nem hatalmas vízterület, mégis egy békés környezetben eltöltött, nyugodt délutánt kínál a horgászember számára. Arról nem is beszélve, hogy míg én a csukákat hajkurásztam, a csipeszes sporttársak, ugyan nem kapitális, de igen szép, egészséges, életerős pontyokat parancsoltak szákba. Így esett meg, hogy faterral egy májusi családi kapcsolatokat ápoló horgászatra érkezünk ennek a gyönyörű tavacskának a partjára.