Már javában benne voltunk a szezonban, de a jó idő, amire vártunk még mindig nem jött. Nem lett volna rossz, már kezdtem unni a sok megázós horgászatot, mondjuk nem a peca miatt. Szinte észre sem vettem, de már nyár volt, a fényképek szépen gyűltek az archívumban, de persze ezek mellett elég sokat fejlődött a pecatudományunk. Megpróbáltunk minden apró dologból tanulni, este a vonaton ülve átbeszéltük a napi tanulságot.

A nagy sikerű szeptemberi baráti találkozó és verseny után határoztuk el, hogy még az idén vissza fogunk térni Dorogra a Lógatóra. Az akkori versenyen szerzett tapasztalatokat azóta persze alaposan mérlegeltük, kiértékeltük és már készen állt az új terv: kifogjuk az akkor „meglépő” óriásokat! Én a legnagyobb bánatomra egyéb elfoglaltságaim miatt végül nem tudtam a csapattal tartani, de bűnöm „vezekléseként” megígértem, hogy magamra vállalom a krónikás szerepét…

Még alig múltam 14 éves, mikor sikeres horgászvizsgát tettem és a tagdíj befizetését követően tagjává váltam a tatabányai Jószerencsét horgászegyesületnek. Már alig fértem a bőrömbe, úgy vártam, hogy életemben először egy engedélyes tavon tegyem próbára horgásztudásomat. Ahogy márciusban felolvadtak az egyesület hideg vizes tavai, az első lehetséges időpontban buszra pattantam, hogy meglátogassam a Síkvölgyi tavak egyikét.

Nem tudom mások hogyan vannak vele… különös dolog az, az ember életében amikor tudja mi fog történni. Vannak a világon bizonyított, mégis az ember által - egyelőre legalábbis –megmagyarázhatatlan jelenségek. Ilyen pl. a telepátia, amikor valakire szeretettel gondolunk és a legnagyobb természetességgel vesszük tudomásul, hogy a pillanat erejében a bennünk megfogalmazódott másik ember már mobilunk képernyőjéről néz ránk, mert úgy érezte éppen abban a pillanatban kell telefonálnia.

Az elmúlt esztendő sajnálatos eseményeinek kapcsán, ha mostanság horgászberkekben elhangzik a neszmélyi Duna neve, minden horgász gereblyéző rabsicokról készült videókat, kifilézett halakat mutató fotókat lát maga előtt. Ha lehunyom a szememet, elém egész más kép tárul. Látom a neszmélyi holtág buja ősvadonnal körülölelt csillogó vizét, melynek mozdulatlan tükrét időről időre megtörik a küszöket hajtó balinok rablásai. Számos szép emlék köt ide engem, hiszen már hosszú évek óta járjuk, az egyik felén zárt öböl mesés partjait.

Nagy a víz… zavaros még, mondogattuk egész nyáron… majd ősszel jó lesz, meglátod… de, NEM! Az internetes vízállásjelentés napról napra keserített… Már szeptember elejét mutatta a naptár, mikor Apámmal lesz, ami lesz alapon lementünk a folyóra. Ember a parton alig, érthető okokból: plusz 100-as kisköre alsón mért vízállás fogadott, zavaros vízzel. Hát ez már tényleg nem lehet igaz, ilyen lehetetlen állapotokkal még a legtapasztaltabb Tiszai horgászok is régen találkoztak.