Az Omszki és a Bokodi tó után úgy döntöttem, hogy próbára teszem szerencsémet egy újabb népszerű, jelentős fekete sügér állománnyal rendelkező tavon, a délegyházi tórendszeren. Próbáltam előzetesen magamba szívni minden fellelhető információt a helyszínről, de általában úgyis minden a vízparton szokott kiderülni... Gábor barátommal reggel nyolc óra magasságában érkeztünk a helyszínre. Ami rögtön szemet szúrt nekem, az a csodás környezet, a hatalmas vízterület és az üdülő házakkal, buja növényzettel körülölelt labirintusos vízpart. Elindultunk hát vaktában a tó körül, hátha találunk néhány ígéretes helyet, ami talán egy - két derék pisztrángsügért is rejteget számunkra...

Természetesen nem a Formula 1 versenyautói, sőt még csak nem is a manapság egyre kedveltebb salsazás lesz ez alkalommal a témám, hanem a pergetés méltánytalanul keveset érintett, de igen fontos alapelemeiről ejtenék pár szót. Minden pergető horgász megtapasztalhatta már pályafutása során, hogy egy kiválónak tartott „csodacsalival” bizony egy árva kapást sem sikerült kicsikarni. Egy fogós csali beszerzése nem jelenti feltétlenül azt, hogy használatával megnyílnak előttünk a vizek kapui, és szebbnél szebb ragadozók kerülhetnek fotómasináink elé. Tudnunk kell, hogy minden csalinak - ahogy minden halnak is - meg van a saját ritmusa. Az is tény persze, hogy bármelyik műcsalival lehet ragadozó halat fogni, csak elég sokat kell dobálni, de vannak azok a csalik, amiket a különböző halfajok jobban preferálnak. Ha ezekhez a csalikhoz a megfelelő húzási sebesség, ritmus, vagy ütem párosul, akkor fantasztikus eredményeket lehet velük elérni.

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára az északi Duna partján jártam. Az előző év sikertelensége után, úgy döntöttem, hogy újra meglátogatom a régen oly szép halakat adó kövezéses pályát. A komáromi híd régi ismerősként köszöntött a vízpartra érvén és a magányos pergetés sem tartott sokáig, hiszen Gábor hamarosan csatlakozott hozzám, hogy együtt fürkésszük ki az öreg folyó titkait. Szemügyre vettük, ki mit újított felszerelésében a tél során, majd egy rövid stratégiai egyeztetés után elkezdtük vallatni a rendkívül magasan álló Duna zavaros habjait. Kíváncsian vártam, hogy a tavalyi ínség után mit sikerül fogni ebben az esztendőben a lomhán hömpölygő folyamból.

2009 év végén kerültem közelebbi kapcsolatba a mini-twiszterekkel. Már az első találkozás meggyőzött fogósságukról, így elhatároztam, hogy felfejlesztem készleteimet. Az apró szilikonok beszerzését még nagy nehezen megoldottam, de hozzájuk való jigfejeket már sehol sem kaptam. A problémát viszont kezelni kellett, hogy a kis csalik adta lehetőségeket ki tudjam használni.

Miután első fekete sügérre irányuló próbálkozásaim sikerrel jártak Bokodon, úgy döntöttem, hogy próbára teszem horgász tudásomat más tavakon is, ahol ez a ritka ragadozóhal megtalálható. Sajnos, nem túl sok vízterület rendelkezik számottevő feka populációval hazánkban, mondhatnám csak néhány tavacska... Választásom ezúttal a Budakalászon található Omszki tóra esett, amit tömegközlekedéssel jól meg lehet közelíteni. Itt sokáig szabadon folyt a rablás, mert nem volt gazdája a területnek, de az elmúlt évtől már szednek rá napijegyet. :o) Horgász tónak azért nem nevezném, mert a vízi sportot kedvelők, fürdőzők, kutyát fürdetők után sajnos a horgászok érdekei állnak az utolsó helyen és azok alapján, amit ott tapasztaltam, nem is hiszem, hogy ez a közel jövőben változni fog...

Munkám kapcsán szeretett Balatonomat érintette utam, így beiktattam a feszített munkatervbe egy másfél órás kis pihentető cserkelést. Ezúttal nem a kikötők apró agresszorait akartam lencsevégre kapni - nagyravágyóbb célokat tűztem ki. Barátom, nyaralása alatti mesébe illő sügérfogásokról számolt be. 30 centiméteres, és több 25-26 centiméteres sügért sikerült elkapnia a déli parton a nádasok öblözetében. Gyerekkoromban a kikötőkben ugyan mindig jelen volt a sügér, de a nádasokban, hínárosokban soha nem találkoztam velük. Úgy 3 éve azonban, a nagy 40 fokos nyári forróságban furcsa megfigyelést tettem...