Lassan, nesztelenül osontunk a sötét, kietlen ösvényen. A hajnali harmatól még nedves gazban gázolva, nadrágunk szára pillanatok alatt átázott és néhány perc múlva már lábunk is hangosan cuppogott cipőnkben. A szúnyogok hada sem kímélt minket, de mindezen zavaró körülményekre fittyet hánytunk, hiszen már csak néhány lépés választott el minket a kiszemelt dunai torkolattól. Végre átverekedtük magunkat a bozóton és a zsebkendőnyi tisztásra érve elénk tárult az öreg folyó, amint az éppen előbukkanó hajnali nap aranyszínbe festette tükrét. Azonban nem volt élettelen ez a felszín. Hangos cuppanások, balinhajtások és harcsaforgások borzolták az élettől nyüzsgő kakaó barna vizet. A hirtelen jött áradás a torkolatba szorította az apróhalakat és a ragadozók bandákba tömörülve próbálták kivenni részüket a lakomából.

Végérvényesen beköszöntött a tavasz... mit tavasz, egyből a nyárba léptünk bele már április végén. Néhány hete még vastag hó borította az utakat, most pedig egyik pillanatról a másikra perzselő nyári hőség köszöntött rá az országra. Hányan vártuk már, hogy végre elérkezzen ez a pillanat, amikor már elég csupán egy póló és egy rövidnadrág a vastag téli ruhák helyett és a fagyos hónapok alatt kifehéredett bőrünket újra kellemesen simogatják majd a meleg napsugarak. Nekünk sem kellett több, András barátommal egy közeli Duna ág, a Hárosi öböl csukáinak becserkészését vettük napirendre. Tudtam, ha fogunk halat, ha nem, ilyen pompás időben egy csodálatos vadvízi környezetben eltöltött teljes nap kielégíti majd a hosszú böjti időszak által felgyülemlett, horgászat iránti hiányérzetünket.

A fagyos március okán sorra dőltek dugába horgászatra irányuló terveim, hiszen emberemlékezet óta nem látott hóviharok, hófúvások és zord hideg tette élhetetlenné országunkat. Hiába, ember tervez, isten végez... nem csoda, hogy a csuka fogási tilalom lejártával könnyebbnek hitt célpontot választottunk Jani és Soma barátaimmal egy sekély, gyorsan átmelegedő csukástó képében. Ám, hiába a könnyű pálya és a benne élő rengeteg rablóhal, pár lekövetésen kívül nem tudtunk felmutatni egyebet fél napnyi dobálás után. Egyedül Somának sikerült egy kiló körüli csukeszt partra parancsolnia 19 centis wobblert cincálva. Elgondolkodtató, hogy mit meg nem támadnak ezek a fránya ragadozók. Összességében, mégis többet vártunk a szezon első napjától. Lógó orral és megtépázott önbizalommal ültünk be kocsinkba, hogy hazafelé vegyük az irányt.

Amikor a fogcsikorgató hideg a legtöbb horgászt a meleg szobába kényszeríti, amikor a vastag hópaplan a tájat fehérbe – szürkébe öltözteti, az igazi megszállottak akkor sem tétlenkednek, hiszen amíg a Duna nem zajlik, mindig van hova kimenni horgászni. Persze, az ilyen kihívások kemény próba elé állítják a férfi ember tűrőképességét, de kellő felkészültséggel és némi akaraterővel minden nehézség könnyedén áthidalható. Jómagam kimondottan szeretek havas tájban horgászni. Ilyenkor úgy érzem, csak én vagyok egyedül, semmi sem moccan, minden nyugodt. Hunyorgó szememet elvakítja a havas vidékről visszaverődő fény, ahogy a folyó parti lehetőségeket vizslatom. Ilyenkor érzem igazán átfagyott végtagjaimban a meleg vér lüktetését, azt hogy élek. Igen, újra itt vagyok és ilyen embertelen körülmények között is átérzem a természet minden rezdülését...

Amikor azt hisszük, hogy egy horgászmódszert már megtanultunk, és igazán profi alkalmazói lettünk, mindig jön egy megmagyarázhatatlan törés, ami merőben megváltoztatja az addigi rutint. A bevált csalik, és a begyakorolt mozdulatok egyszer csak cserbenhagynak, nem jönnek az eredmények, elbizonytalanodik az ember. Van egyáltalán hal a vízben? Tesszük fel a kérdést. Ha szerencsénk van, rájövünk hamar a megoldásra, de sok esetben csak évek múlva tudjuk meg, mit kellett volna másképp csinálnunk.

Számos könyvet és újságcikket olvastam már a téli csónakos, nagy gumihalas süllőzés világáról és bár, régóta járom a tavak, folyók partját, ez idáig még nem adatott meg a lehetőség, hogy megtapasztaljam ezt a horgászmódszert a gyakorlatban. Így, egy álom vált valóra, mikor Soma barátom meginvitált egy közös horgászatra az öreg Duna hátára a legzordabb téli napokban. Már türelmetlenül vártam, hogy elérkezzen a kitűzött időpont. Alig fértem a bőrömbe, a majd kétórás úton, míg végül a rozzant volánbusz begördült a célállomás pályaudvarára. Barátom már ott várt reám. Egy gyors kanyarral elugrottunk a csónakért és egy röpke óra után már ringatóztunk is a fagyos habokon. Csak úgy pattogott úszó alkalmatosságunk, ahogy teljes gázzal közeledtünk az ígéretes árkok, gödrök felé. Az ébredező hajnali táj csodás bíbor színekben pompázott. Egyszerűen nem tudtam betelni a természet varázslatos látvánnyal.